A férfi a műtőasztalon fekszik. Szájából, orrából csövek lógnak ki, életfunkcióit gépek vigyázzák. Alszik. Nyakánál műtőzöld lepedőből készült paraván – azon túl a műtéti terület –, testét csaknem végig ugyanilyen textília borítja, szétfeszített mellkasa vörös lyukként tátong. Nincs benne szív. Néhány perccel ezelőtt a szemem láttára vágták ki.
Nagyjából három héttel korábban beszéltem meg Szabolcs Zoltán professzorral, a szívátültetési várólista-bizottság elnökével, hogy fotós kollégámmal részt vehetünk egy szívátültetésen.
– Akkor most arra várunk, hogy meghaljon valaki? – kérdeztem.
– Erre sajnos nem kell várni – válaszolta.
– Az átültetésre szorulók sem így gondolkodnak, mert akkor nem tudnák elfogadni az új szívet, nem lennének képesek együtt élni vele. Arra várunk, hogy legyen megfelelő donorszerv, amely vércsoport és testsúly/testalkat alapján alkalmas valamelyik súlyos állapotú betegünk számára.
A következő napokban az járt a fejemben, ha én izgulok, mit élhet át az, akinek az élete múlik azon a bizonyos telefonon. Jelenleg is mintegy hatvan ember vár szívre, vannak, akik hónapok óta.
A telefonomon végül egy sötét novemberi reggelen, 6 óra 3 perckor jelent meg újra Szabolcs professzor neve, és csak ennyit mondott: „Úgy néz ki, hogy ma lesz egy transzplantáció. Külföldről jön a szív, de többet erről nem mondhatok. Legyenek délre a Városmajorban!”
Ott megtudtuk, hogy az operációt Hartyánszky István docens fogja végezni, aki több mint tíz éve, gyakorlatilag a szívsebészeti szakvizsgája megszerzése óta végez szívátültetéseket is. Érdekesség, hogy az ő édesapja ültetett be először hazánkban gyermekbe új szívet. Ifjabb
Hartyánszky Istvánnak ez lesz a 99. szívátültetése, a Semmelweis Egyetem Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinikájának pedig, ahol egyedüliként végeznek Magyarországon felnőtteken szívtranszplantációt, az 501. A donorszervet olyan betegbe fogják beültetni, aki öt évvel ezelőtt az országban másodikként kapott műszívet. Ezt a keringését segítő eszközt és a beteg szívét is el kell távolítani először ahhoz, hogy az új szervet beültethessék.
Egy ilyen betegnél azonban az összenövések, hegesedések miatt már a mellkasba is nehezebb bejutni, mint egy sebészeti szempontból szűz betegnél, akinek korábban nem kellett felnyitni a mellkasát. Így egy ilyen műtét a világon mindenütt kihívás, még a Hartyánszky Istvánhoz hasonló, gyakorlott szakemberek számára is – mondta a műtét előtt Szabolcs professzor, és tudta, miről beszél, hiszen maga is tagja a transzplantációs teamnek.
Délután öt felé jár. A műtéti team nagyjából két és fél órája dolgozik megszakítás nélkül, elképesztő profizmussal. Megnyugtató látni, hogy mindenki tudja és mindenki teszi is a dolgát. Az altatóorvos és asszisztense, akik folyamatosan figyelemmel kísérik és dokumentálják a beteg életfunkcióit. A kardiotechnikus, akinek a szeme szinte állandóan a szív-tüdő motoron van, ez a szerkezet tartja fenn a vérkeringést. Kissé horrorisztikus látvány, hogy a beteg vérét a testén kívül több méter áttetsző, hajlékony csövön keresztül keringetik. A műtősnő, aki állandó segítőjével, a műtősfiúval óraműpontossággal dolgozik az operatőr keze alá.
És persze Hartyánszky István, aki úgy operál, hogy az egyrészt értelmet ad a sebészi pontosság kifejezésnek, másrészt megmagyarázza, miért tartják a sebészek művészetnek a hivatásukat. A docens keze egyszerre tűnik könnyednek, gyorsnak és célratörőnek, ahogyan a szikét, az ollót, a fogót vagy a csipeszt forgatja, vág, varr vagy éppen töröl. Hangja halk, ám határozott, keveset beszél, de nincs is szükség szavakra, hiszen összeszokott csapatról van szó, ami – mint később rá is erősít – óriási érték, hiszen az évek során megismerték egymást, és összeszoktak, így szinte vakon megbízhatnak egymásban.
A vezető sebész mostanra kioperálta a betegből a műszívet és az elhasználódott igazit is. A donorszív még nem érkezett meg, de ez egyelőre jó hír, mert az eltelt öt év alatt a szövetek gyakorlatilag benőtték a műszívet, eltávolítása nagyobb körültekintést igényelt, mint gondolták, több izgalommal járt, mint szerették volna, és emiatt még nem áll minden készen az új szív fogadására. Egy óra múlva azonban már nem csak mi várjuk egyre izgatottabban a donorszívet. S akkor a műtősfiú csendben besétál az ajtón, kezében egy teljesen hétköznapinak tűnő kék hűtőtáskával…
Az elhasznált szív már egy ideje egy rozsdamentes tálban vár a sorsára. Most egy másik ilyen edény is előkerül, ebbe teszik átmenetileg az új szervet. Néhány percig csupán centiméterek választják el egymástól a két ketyegőt – azt, amelyik talán már évekkel ezelőtt megadta volna magát, ha nincs a modern technika, és a másikat, amely néhány órája örökre megszűnt volna dobogni, ha nem ajánlják fel átültetésre.
A donorszív eltávolítását Hüttl Tivadar végezte, ő utazott ki a szervért, és az ő felügyelete mellett hozták haza. Most pedig ő az, aki még egyszer ellenőrzi, majd beültetésre előkészíti. A látottakat a vele körülbelül egy időben a műtőbe érkező Fazekas Levente segít értelmezni. Öt évvel ezelőtt ő ültette be a páciensbe a műszívet, és szintén tagja a klinika szervkivételi teamjének.
– Amikor a szívet eltávolítjuk, a vérellátását is megszüntetjük. Ha azonban a szív sokáig vértelen, a sejtek elhalnak. Azért, hogy ez ne történjen meg, a szervkivételnél egy speciális tartósító oldattal, a kardioplégiával megállítjuk a szívsejtek működését, így azok energiát sem vesznek fel. Minimális anyagcseréjük marad, különben meghalnának, de ezt tovább lassítjuk azzal, hogy a szívet tartalmazó zacskót jégkásába tesszük.
A testet is lehűtjük közben – most 34 fokos –, hogy a többi szerv anyagcseréjét is lassítsuk.
A hibernáció azonban az olyan magas víztartalmú szervezeteknél, amilyen az ember, sajnos nem működik tartósan, ezért a transzplantáció versenyfutás az idővel – mondja a szívsebész.
A szerv kivételétől a beültetéséig legfeljebb öt óra telhet el. A vezető sebésznek még nagyjából egy órája van, hogy – ahogyan szakszóval mondják – bevarrja az új szívet. A feszültség egyre tapinthatóbb. Ha létezne koncentrációmérő, a mutatója valószínűleg most kiakadna Hartyánszky Istvánnál. Ezt ő később azzal magyarázza: a szívműtétekre általában igaz, hogy fejben és manuálisan is nagyon jelen kell lenni, bármilyen probléma merül fel, arra szinte azonnal kell tudni reagálni.
A transzplantációnál, éppen az időkorlátok miatt, még nagyobb a jelentősége, hogy a sebész mindig jó döntést hozzon, mert ha hibázik, utólag nem biztos, hogy helyre tudja hozni. Ahhoz, hogy a donorszív működőképes legyen, a sebésznek összesen öt eret kell összevarrnia.
A szív csak akkor jut vérellátáshoz, ha az utolsót is bevarrják. Ugyanakkor a szívsejtek szerencsére nem gondolkodnak, a biológiai programjuk az, hogy összehúzódjanak, így amint tápanyaghoz jutnak, a szív dobogni kezd. Szinte észre sem vesszük, amikor ez megtörténik. Nincs üdvrivalgás, pacsizás, egyszerűen megjelenik a szívmonitoron a mindenki számára ismerős EKG-jel, és immár hallani lehet az új szív egyenletes működését jelző csipogó hangot.
A feszültség másodpercek alatt oldódik, újra hallani beszélgetést, Hartyánszky István pedig ujjait a mellkasa előtt összefonva jelzi: átmenetileg nincs teendője. A donorszívnek most magához kell térnie, ezért a „vértelen” állapottal arányos ideig hagyják regenerálódni, ami ez esetben nagyjából negyven perc. A szív már dolgozik, de „üresen ver”, a keringést és magának a szívnek a vérellátását is még a szívmotor biztosítja.
A transzplantációs stáb nagy részének most, több mint öt órával az operáció megkezdése után van először lehetősége arra, hogy elhagyja a műtőt.
A kardiotechnikus, az asszisztáló sebész, valamint az aneszteziológus asszisztens azonban folyamatosan figyelik a beteget és a gépeket.
A vezető sebész, Hartyánszky István eddig megállás nélkül dolgozott, egyetlen percre sem ült le, nem ivott, nem evett, nem volt WC-n. Amikor azt kérdezem tőle, hogy bírja ezt, azt mondja, nem isznak a műtétek előtt, így aztán a vesekövesség igazi sebészbetegség. A fizikai kondícióját pedig futással tartja karban, ő szervezi az operált betegekkel a maratonváltót.
– Muszáj fittnek maradnom, ha szégyenszemre nem akarok lemaradni a szívműtéten átesettektől – tréfálkozik, majd hozzáteszi: – Ahhoz, hogy szellemileg mindig a topon legyünk, és megfelelő döntést tudjunk hozni, fizikailag is rendben kell lennünk.
Az új szívnek talán elegendő volt a regenerálódásra negyven perc, a transzplantációs stáb számára azonban most még újabb néhány óráig nincs pihenő. A vezető sebész fokozatosan leállíttatja a szívmotort. Ez újabb mérföldkő, hiszen az új szív most már külső támogatás nélkül, magától teszi a dolgát. A következő meghatározó pillanat az lesz, amikor a sebész úgy dönt: minden rendben, a páciens mellkasát be lehet zárni.
Majd pedig, amikor fel lehet ébreszteni, le lehet venni a lélegeztetőgépről, és végre ismét meghallják a hangját. Ekkora beavatkozás után az egész szervezet számára időt kell hagyni a regenerálódásra. Az ébresztésre, amikor végre a páciensben tudatosulhat, hogy a műtét sikerült, és ő tényleg új esélyt kapott, lehet, hogy még napokat kell várni.
A férfi a műtőasztalon fekszik. Szájából, orrából csövek lógnak ki, életfunkcióit gépek vigyázzák. Alszik. Csupasz mellkasában új szív dobog.