A bejárat mellé kitett cégért félig eltakarják a falevelek. Ha valaki kissé figyelmesebben megnézi, mi van rá kiírva, azt találja: a késes köszörűs megszűnt. Évekkel ezelőtt nyugdíjba mentem, nem akarok már naphosszat a műhelyben állni. Épp elég, aki ismerős becsönget. Így is jönnek elegen, vannak, akik nyolcvan kilométerről hozzák ide a késeiket, ollóikat.
Nem egy kórház ma is nálam élezteti a műtőben használt eszközeit. Arra is volt példa, hogy a visszaszállításnál összekeveredett, melyik olló melyik osztályról érkezett. Akkor kitaláltuk, hogy megszámozzuk a kórházakat és a részlegeket.
A számokat egy ékszerész ismerősöm géppel belevéste a műszerek nyelébe. A ceglédi köszörűs saját nyilvántartása szerint a 3000-es szám jelzi például a városi kórház sebészetét, 1500-as a gégészetet. De ide hordja a műtős kellékeit jó néhány pesti klinika is.
Ahogy öregszem, egyre több lámpa világít a műhelyben, és a szemüvegem is egyre erősebb. De még ma is elboldogulok a legkényesebb eszközökkel. Mondjuk a szemészek által használt gréta késsel. A penge hossza 24, a szélessége két és fél, a vastagsága 0,4 milliméter.
Ezt éppúgy meg kell élezni, mint a hentes ollóját, csak az nem mindegy, hogyan csinálom. Ha rátenném a köszörűre, a következő pillanatban már csak a nyele lenne meg. Nem, ezt kézzel kell megfenni, hogy legyen éle is, hegye is, és a penge se tűnjön el közben. Amikor kész, kipróbáljuk, hogy jó lett-e. Ha könnyen át lehet vele szúrni a cipősdobozt, akkor használható. Mondják, a szaruhártya legalább olyan kemény, mint a karton.
Itt az asztalon vár egy tucatnyi sebészolló. Laparoszkópos vagy szemészollót most nem küldtek, csak bélműtétekhez használatos, kötszervágó és általános sebészeti ollót és azt horgos eszközt, amellyel a sebszéleket húzzák szét. Némelyik lehet tizenöt éves. Az egyik már teljesen elvékonyodott, legutóbb a felére köszörültem vissza a penge hosszát.
Egy tisztességes sebészollónak húszezer forint az ára, ha Németországban csinálják, nyolcezer, ha Indiában. Magyarországon be lehet szerezni 4500 forintért is, csak az nem olyan anyagból készül. A kórházak megveszik a legolcsóbbat, azután ide hozzák, hogy csináljak vele valamit.
Az egyik régi megrendelő hozott egy százéves osztrák ollót. Igazi kemény anyag, a köszörűkő szikrái szétrobbannak a levegőben, ezt csak a legjobb acél tudja. Amikor átforrósodik az anyag, vízbe mártom, utána visszateszem a kőre. Pontosan arra a pontra, ahonnan elvettem, a köszörülés vonalában nincs tizedmilliméteres törés sem. Ezt vakon kell tudni, hiszen nem kukucskálhatok be a penge és a köszörű közé. Ötven év rutinja van ebben a mozdulatban.
A rendrakás nem az erősségem. Amíg kisiparosként dolgoztam, a falra ki volt írva, hogy a rend unalmas. Volt, amikor a munkáimról készült cikkeket is kitettem, a kézzel készített késeim színes magazinokban szerepeltek. Járt nálam egy kommandós alezredes, a taktikai kések érdekelték.
Mutattam neki egy damaszt pengéjű kést. Kitettem egy nyolcas csavart a satu tetejére, ráillesztettem a késpengét, néhányszor ráütöttem a kalapáccsal, és a kés átvágta a csavart. Utána megmutattam, nincs az élén semmi nyoma annak, hogy átkalapáltam a csavaron. Az alezredes nem akart hinni a szemének, lefényképezte a csavart is, a kést is, azután megvette az egészet.
Új kést ma már csak megrendelésre készítek. Este a kertben, két vasbuga között tálcára szórt kovácsszénnel, koksszal hevítem az anyagot, a sötétben jobban látom, mennyire izzik, mikor kell olajba, vízbe mártani. Damaszt pengét viszont ma már nem csinálok, mert ahhoz vagy gépi kalapács kellene, vagy a húsz évvel ezelőtti önmagam. Ezek közül egyiknek sincs realitása.
A kemény acél és a lágy vas egymásra hajtogatott rétegeiből készült damaszt késpengéknek nincs párjuk, igaz, ma már kevesen keresnek ilyet. Nem a mai igényekre szabott anyag, drága is, rozsdásodik is. Vigyázni kell rá, nem való a mosogatógépbe, foltot hagy rajta a citrom. Igaz, a százas szöget úgy vágja ketté, mintha csak kartonlap lenne. Ha valakinek ilyen kés kell, megcsinálom a mesteremtől örökölt német Böhler acélból, amelyet a múlt század harmincas éveiben vásárolt be az öreg, néhány pengére való mennyiség van még készleten belőle.
A mesterem a szomszéd bácsi volt. Gyakran hallottam tőle, hogy polgármesterből és köszörűsből elég egy a városba, akkor mind a kettő meg tud élni. A valóság azonban más volt, a hatvanas években öt köszörűs dolgozott Cegléden, egy hétvégi piacon száz-kétszáz kést is megvettek. Az ollókat pedig javítani és élezni kellett. A másik mondása az volt, a jó olló úgy működik, mint a házasság, a két fél látszólag egymás ellen dolgozik, de ha közéjük kerül valami, azonnal elvágják.
Ami azt illeti, eszem ágában sem volt köszörűsnek tanulni, vadgazdálkodási üzemmérnök akartam lenni, de a bátyám orvosira ment, apám pedig azt mondta, valakinek dolgozni is kell a családban. Nekem maradt a szakmunkásképző. Orvosi műszerészetet tanultam, de ezzel egyedül voltam a ceglédi iskolában, ezért betettek a lakatosok osztályába, a szakmai tárgyakat pedig Pesten tanultam.
Gyerekként zongoráztam, később egy beat- és sramlizenét játszó zenekarban játszottam billentyűsként, minden szombaton az abonyi művelődési házban zenéltünk. Később a református kántort helyettesítettem, ha nem ért rá, helyette orgonáltam a templomban. Cegléden három református gyülekezet van, mindháromban helyettesítettem hosszú időn át.
Érettségi után katona voltam, rádiósnak vittek Székesfehérvárra. Ügyesen kezeltem a morzét, másodpercenként három számot írtam le, ez percenként 140-150 írásjel volt. A hadseregbajnokságban harmadik lettem ezzel a tempóval, kitüntetést is kaptam érte. Viszont tiszthelyettesként szereltem le, aminek kevésbé örültem, mert tartalékosként tizenegy alkalommal hívtak be különböző hadgyakorlatokra.
Leszerelés után kiváltottam az iparengedélyt, a szülői háznál beállítottam az első köszörűmet. Az első vevőm anyám barátnője volt, ollókat hozott köszörülni, tizenkét forintot kértem tőle. A hetvenes években ez volt a kialakult tarifa: négy forint volt a manikűrolló, tizenhat a szabóolló, hat forint a háztartási kés, tizenkettő a henteskés.
A mostani árlista hatszáz forintról indul, többnyire ezer- és ezerötszáz forintos tételek sorakoznak rajta. Ez egy 2010-es jegyzék, az internetről nyomtattam ki, miután egy barátom megkérdezte, tudom-e, hogy a budapesti tarifák harmadáért dolgozom. Mondtam, hogy fogalmam sincs. Ezt a papírt akkor ragasztottuk ki a bejárat mellé, de nincs jelentősége, mert sokszor még ezt sem kérem el. Ide általában szegény emberek járnak.
Amikor leesett a nagy hó, Csemőből bejött egy nyugdíjas néni, a húsdarálóját cipelte, hogy két nap múlva disznót vágnak. Épp más dolgom lett volna, azt kellett volna mondani, jöjjön vissza másnap, de ránéztem az átázott ruhájára, mondtam, üljön le a konyhában, amíg megélezem a húsdaráló kését. A végén nem kértem tőle egy forintot sem.
Ebben a szakmában egyébként szépen lehetne keresni. Évekkel ezelőtt készítettem egy egyedi formájú papírvágó kést a köztársasági elnöki hivatal megrendelésére. Volt olyan megrendelőm, aki ezüstből kérte a markolatvédőt a vadászkésére, a díszítést pedig sárga és vörös arany fonadékából rendelte meg. Megcsináltam, mert szép kihívás volt, de a számlázással gondban vagyok.
Jár viszont hozzám egy fiatal fiú, akit negyedik éve tanítgatok a késkészítés rejtelmeire. Nagyon ügyes és tisztelettudó. Egyvalamiben különbözik tőlem: megkéri a munkája árát, a múltkor 140 ezer forintért vitték el az egyik vadászkését. Tizenkilenc évesen egyetemre küldtem, mondván, késekkel még akkor is foglalkozhat, ha nem akar mérnök lenni, de fordítva nem lehet. Most tehát elsőéves egyetemista, de olyan, aki Mercedesszel jár. Ebben az egyben nem a mesterét követi.
Palásti Géza 66 éves. Késes, köszörűs. Cegléden él.