Ferenc pápa pünkösdi szentbeszédében többek között arra figyelmeztetett, hogy az egyházban szükség van az egységre is meg a sokszínűségre is. Ez a megállapítás azon teológusok számára is nyilvánvaló lehet, akik egyre jobban eltávolodnak a katolikus egyház kétezer éves tanításától. Hittudósok, egyházi elöljárók, püspökök, egész püspöki karok. A helyzet meglehetősen riasztó.
A sokszínűség ugyanis korunk vonzó hívószava lett, amely pünkösd idején különösen is aktuális. A katolikus templomokban felolvasott vasárnapi szentlecke például Szent Pálnak a korintusiakhoz írt első leveléből vett részlet: „A lelki adományok ugyan különfélék, a Lélek azonban ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz.”
A problémát kezdetek óta nem a sokszínűség jelentette, hanem hogy nem mindenki számára egyértelmű, mi az a teológiai tartalom, amely nem egyéni megítélés kérdése, amelyben nem lehet különféleség. Egyes vélemények szerint a katolikus egyház katedrákról hirdetett vagy egyházi elöljárók által megfogalmazott – tehát hivatalosnak tetsző – tanításában nagyon régen volt olyan zavarba ejtő a helyzet, mint napjainkban. Kétezer év alatt ugyanis sokféle hasadás, skizma történt, számtalan tévtanító lépett színre, de a hívek számára mindig is egyértelmű volt, mi az egyház hite. Napjaink helyzete számos nyugat-európai országban legföljebb az arianizmus idejében tapasztalt összevisszasághoz hasonlítható.
A 2014-es és a 2015-ös szinódust megelőzően az egyházmegyékben végzett előkészítő munka során például fény derült arra, hogy a hívek meglehetősen nagy, mondhatni, túlnyomó többsége az egyház tanítását illető fontos, meghatározó kérdésekről a tanítóhivatallal ellentétes véleményt vall. Bár az eltérő gondolatok elsősorban morálteológiai természetű kérdésekben láthatók, a végeredmény mégis leginkább a szentségteológia torzulása. A grazi egyházmegye felméréséből például kiderül, hogy a helyi katolikusok 96 százaléka szerint a szentségek mindenkit megilletnek, az élettársi kapcsolatban élőket éppúgy, mint a polgárilag újraházasodottakat.
E vélekedésből egyértelműen látszik, hogy lényegesen mást gondolnak a bűnbánat szentségéről, az eucharisztiáról és a házasság szentségéről is, mint ami a katolikus katekizmusban szerepel; 71 százalékuk nem fogadja el a Humanae vitae enciklika tanítását a mesterséges fogamzásgátlásról, és hasonlóan más nyugati egyházmegyékhez nagyon sokan gondolják úgy, hogy egynemű párok is házasságot köthetnek egyházi áldással.
Vagyis a „sokszínűség” a teológia lényegét érintő kérdésekben is tetten érhető. Egyáltalán nem meglepő, hogy a szinódus utáni apostoli buzdításban, az egy évvel ezelőtt, 2016 áprilisában bemutatott Amoris laetitiában (A szeretet öröme) Ferenc pápa két olyan magyarázatot is megfogalmazott lábjegyzetben, amelyekkel kapcsolatosan több interpretáció is született.
Egyszerű lett volna, ha maga a pápa vagy a Hittani Kongregáció iránymutatást ad ki ezzel kapcsolatban, de az elmúlt évben nem így történt. Ferenc pápa tanítása szerint a szentségeket nem tekinthetjük a tökéletes szeretetért járó jutalomnak, sokkal inkább az irgalmasság gyógyító eszközeinek, amelyekre éppen azok szorulnak rá, akik életük tökéletlen realitásai és törései közepette elszántan és őszintén törekszenek a szeretet autentikus formáira.
Van, aki szerint éppen ez a gondolat mutatja, hogy most már hivatalosan is szentáldozáshoz járulhatnak az elváltak és polgárilag újraházasodottak, az élettársi – vagy akár alkalmi – kapcsolatokban élők. Az Amoris laetitia megjelenése után az első adandó alkalommal meg is kérdezték a pápát az újságírók, történt-e változás az egyház tanításában, a korábbi terminológiával szólva rendezetlen kapcsolatban élők, a polgárilag elváltak, majd újraházasodottak járulhatnak-e szentségekhez, vagy sem.
Ferenc pápa kissé ingerült választ adott a Leszbosz szigetéről Rómába tartó repülőgép fedélzetén: „Mondhatnám, hogy igen, és pont”
– válaszolta. A kérdés megértéséhez pedig Schönborn bíboroshoz irányította a kérdezőt, aki jól ismeri az egyház tanítását.
Egy sajtótájékoztató fél mondata nem tekinthető hivatalos szentszéki állásfoglalásnak, még ha magától a pápától hangzott is el, és az sem életszerű, hogy a katolikus egyház tanításában történt nagy változást egy apostoli buzdítás lábjegyzetéből kell megtudniuk a híveknek.
A Hittani Kongregáció prefektusa, Gerhard Müller bíboros nem sokkal az Amoris laetitia megjelenése után, spanyol kispapoknak mondott beszédében lényegében nyugalomra intett: „Ha az Amoris laetitia fel akarta volna forgatni ezt a mélyen gyökerezett és lényeges tanítást, azt egyértelműen jelezte és megindokolta volna” – mondta, azonban ez sem hivatalos vatikáni állásfoglalás, hanem egy Oviedóban elhangzott beszéd részlete.
Nem is csoda, hogy négy bíboros levelet írt a pápának, világítsa meg álláspontját. Először magánlevelet, majd mivel Carlo Caffarra, Raymond Burke, Walter Brandmüller és Joachim Meisner nem kaptak választ, úgy gondolták, jobb lesz nyilvánosságra hozni kérdéseiket. Valójában „helyreigazítást” vártak. Hiába. Gerhard Müller egy olasz tévécsatornának fél éve adott interjújában elmondta: jelen esetben nem lehetséges a pápa helyreigazítása, mivel nincs veszélyben a hit.
Valami probléma azonban mégiscsak lehet. Robert Spaemann katolikus filozófus úgy fogalmazott, Ferenc pápa egyetlen tollvonással alapelvvé emelte a káoszt, holott tudnia kellett, hogy egy ilyen lépéssel megosztja és skizma felé vezeti az egyházat – a skizma felé, amely nem a perifériákon zajlik le, hanem az egyház szívében.
Talán már Müller bíboros is árnyaltabban látja az apostoli buzdítás következményeit, ugyanis májusban interjút adott az EWTN amerikai katolikus televíziónak az Amoris laetitia német püspöki interpretációjáról. Továbbra is úgy véli, hogy az apostoli buzdítás nincs ellentétben az egyházi hagyománnyal, de csak annak fényében lehet értelmezni.
Márpedig a német püspökök sajátos interpretációját adják az Amoris laetitiának, amely alapján úgy tűnhet, mintha a katolikus egyház elfogadná a poligámiát. Ha ugyanis az elvált és polgárilag új házasságot kötők szentségekhez járulhatnak, abból ez következik. Ezzel szemben Müller bíboros szerint a lelkipásztori segítség ebben az esetben az, ha a rendezetlen életállapotú híveket elvezetjük a teljes katolikus tanítás elfogadásáig.
Ezenkívül még sok, az egyház belső életét feszítő ellentétről is beszélt. Elképzelhetetlennek tartja a nők diakónussá szentelését; szerinte a nemrég felállított bizottság a női diakonátus egyháztörténeti szerepét vizsgálja, nem pedig azt, hogyan lehetne nőknek kiszolgáltatni az egyházi rend szentségét.
Müller nyilatkozatának sokak számára legmeglepőbb része azonban nem a liturgikus rendelkezésekre, a szentségteológiára vagy más aktuális és ismert problémára vonatkozott. A Hittani Kongregáció prefektusa ugyanis egy ponton végső soron Ferenc pápát bírálta, aki javaslata ellenére tavaly év végén úgy mozdította el a kongregáció három tagját, hogy munkájukkal kapcsolatban semmilyen kifogás nem merült fel. Müller bíboros szerint csak akkor lehetne munkatársakat elbocsátani, ha hibát követnek el, vagy alkalmatlanok feladatuk betöltésére.
A mindenkori pápák működése sokféle egyházi kritika megfogalmazását is eredményezi, de a vélemények minden sokszínűsége mellett emberemlékezet óta nem volt példa arra, hogy a római kúria legfontosabb hivatalának vezetője nyilvánosan bírálja az egyház fejét.