A te életedben a barátnőid voltak a legfontosabbak, nem is tudom, volt-e szó a családodról a Szex és New York című sorozatban, amelynek a kitalált karaktere vagy. Ennek a sorozatnak az a kerettörténete, hogy volt neked egy ilyen rovatod, amilyen most nekem, amelyben mindig megírtál valami fontos dolgot az emberi kapcsolatokról, mégpedig úgy, hogy azokból a dolgokból vontad le a tanulságokat, amik a barátnőiddel történtek. Ezeket a sztorikat láttuk megelevenedni az egyes epizódokban. Négyen voltatok barátnők.
Samantha a független, erős, férfifaló démon. Charlotte, a romantikus lélek, aki várta a herceget, fehér lovon, Miranda, a nagyon sikeres… mi is volt? Valami nagyvállalati jogász, aki aztán mégiscsak egy csaposnak szül gyereket, és voltál te, aki nem is tudom, hány évadon át sóvárogtál Mr. Big után, aki egy szemétláda, még az esküvőre sem jött el. És te persze megbocsájtottál. Hatalmas hülyeség volt!
A nagymamám megmondta, egy nőnek legyen tartása, és ebben igaza volt. Azt is mondta, hogy mindig téged szeressenek jobban, és annak a férfinak, aki megkap, nem fogsz többé kelleni – ezeknek a mondásoknak az igazságtartalmán még gondolkodom. Egy biztos: rámászni egy férfira sem szabad, és az minden kapcsolat halála, ha a párok folyton együtt csinálnak mindent. Kellenek saját élmények, saját barátok, ezek nélkül megsemmisül az ember.
Tegnap jöttem haza Erdélyből, Brassótól Fogarasig csendben peregtek a könnyeim, és a kézfejemmel morzsoltam szét őket, mert ott kellett hagyni a barátnőimet, akiket az istenek szeretnek, ezért erdélyinek teremtettek. Nekem meg mindig haza kell jönni onnan. Gondolkodtam, mi tart egyben barátságokat nyolcszáz kilométer messzeségben is. Minden.
Az én barátnőim például nem tökéletesek. Rendetlenek, és neveletlenek a gyerekeik, soha nem találnak semmit. Lekésik a határidőket, néha hülyeségeket beszélnek, és meggondolatlanul cselekszenek. Soha nincs rendben a hajuk, a kocsijuk tele van sárral, kutyaszőrrel és kilapult túrórudikkal. Nem ott jár az eszük, ahol kellene, és azt hiszik, hogy az az igazság, amit a regényekben olvasnak.
Az én barátnőim szeretik a gyerekeimet, én is az ő gyerekeiket, mert engem levesz a lábamról, ha egy kisfiú úriember már 12 évesen, és azt mondja: tudom, egész nap rossz voltam, és pokollá tettem az életedet, de most szeretném jóvá tenni. Akkor is megbocsájtok, ha a kis gazember, amikor fontos emberekkel állunk együtt az anyjával, úgy fotóz le minket, hogy csak a mellünk legyen látható a képen.
Az én barátnőim soha nem posztolnak ki kitűnő bizonyítványokat, diákolimpiai kupákat, gondosan megfésült copfokat, néptáncos szerepléseket, mert ilyenek náluk sincsenek, és mégsem adják fel, egyikük most várja a babáját, aki 22 évvel lesz fiatalabb az ugyanabból a fészekaljból való! legidősebb bátyjánál.
A barátnőim hajlandóak száz kilométereket utazni, hogy lássák Marosvécs urának, Kemény Jánosnak egy kéziratát, sőt a Víziboszorkány hintaszékéért is, mert ezt a regényalakot valóságos személyről mintázta Kemény. Koszorús költők és világhírű festők a barátaik, Szilvássy Karola receptjei alapján főznek, és féltucatjával lennének összekötve levendulaillatú szalaggal a fehérneműik – mert erre megtanította őket a nagymamájuk –, ha rend lenne a szekrényükben.
Akkor nem az én ruháim közé keverednének aranynál is értékesebb százéves kéziratok, amikből mindjárt meglesz a könyv, csak legyen egy kis idejük. Mint nekem. Az én barátnőim nem nevetnek ki, ha nem figyelek oda, és kifogy a benzinem, vagy ha reggel érek haza, mert Szászhermányban meghallgattam egy koncertet, aztán bekanyarodtam Fogarasra, és az összes internetegységem árán Babits-szövegeket töltöttem le, hogy – ahogy a székely mondja – megbúsuljam szegény költőt, aki idegen volt Erdélyben és magányos, én viszont otthon vagyok itt, és szeretnek.