Atyánk kilencvenéves korában pályázatot nyújtott be a Kálvin utcai (helyi védettségű) házunk homlokzatrenoválására, amelyet őszinte csodálatomra nemcsak elnyert, hanem el is végeztette a munkát. (Apróbb időpontcsúszások és hibák is estek – a kapu fölötti címerpajzs például, amelyet apám készített, és hat méter magasra évekkel azelőtt maga rakott föl, annyira megtetszett a munkásoknak, hogy önként és dalolva kifestették. Csakhogy a hármas halmot – a magyar címerről van szó – kékre pingálták. S miután apám számonkérte, miért is szerepel kék a zöld helyett, a vezető vállát vonogatta, pedig még az interneten is megnézték…) Atyánk nemes egyszerűséggel kimondta: egész munkájuk hitelét ássa alá, hogy nem ismerik a magyar trikolór színeit.
És mindannyian folytathatnánk – éppen most vagyunk túl egy fél évig elnyúló házrenoválás ezernyi bosszúságán, a határidők be nem tartásán, a munkások hetekre való eltűnésén. Pedig. Pedig volt és maradt is egy gyönyörű emlékem, amely mint valami mesés világítótorony szerencsés fényeket produkál. Mondjuk az erkölcs, a kötelességtudás, a munka erkölcsének dolgában.
Egyházashetyei műemlék házam, amely Berzsenyi Dániel szülőházának tőszomszédságában áll, idővel kicsinek és szűknek bizonyult. Legfőképp belmagassága miatt – a mennyezeti vörösfenyő gerendák a szobákban alig két méter fölöttiek; ezért gondolám, hogy a házat úgy lehetne tágasabbá tenni, ha az épülethez valami nyitott födémű teret ragasztanánk. Hogy könyveink is elférjenek benne. Ezerféle beszéd és tervezés és skiccek születtek; az építész, Heil Tibi barátom (épp tíz esztendeje halt meg) előbb valami lenyűgöző kupolájú könyvtárszobára gondolt, de végül beértük szerényebb dongabolttal is.
És 1999 júliusára megérkeztek a csíkszeredai Szász Pista emberei: három ács, Portik János, Fazekas Gyula és László Gyula Gyergyóremetéről és egy kőműves, Bács Ferenc Csíkszenttamásról. Egy jó hónapos munkát terveztünk a 29 négyzetméteres könyvtárszoba és a kilenc négyzetméteres télikert elkészítéséhez – az alapokat előtte kalákában kiástuk és lebetonoztuk. Kezdődhetett a székelyekkel szerződött munka – falazás, vakolás, tetőépítés, dongabolt felrakása sat.
Gyönyörű nyár volt, esőnap is csupán egyetlen akadt.
Az első munkanap végén somlói bort kínáltam, de nem csekély meglepetésemre visszautasították. Nem értettem – elvonultunk hát kert végi lugasomba, és szülőhelyről, tájról, históriáról, munkáról, családról kezdtünk beszélgetni. Aztán a második nap végén kibökték: bort továbbra sem kérnek, de szeretnék, ha a napi munka végeztével saját történelmükről, a régi időkről beszélnék. Fejedelmekről, öreg költőkről és nagy írókról, a Székelyföld rejtelmeiről, falujuk, környezetük hegyeiről, legendáiról.
Esténként előszedegettem hát Orbán Balázst, Kőváry Lászlót, a „Malonyay” megfelelő kötetét, és sűrűn lapoztunk az oromfalak, a székely kapuk és a zsindelyezések dolgában. És egyéb műtörténeti könyveket, az Ethnographia századelős példányait is előhalásztam – váratlanul jól múlattuk az időt; sőt őszinte kíváncsisággal várták minden nap estéjét. Meglepett nyílt, szinte gyermeki érdeklődésük, talán pár évvel lehettek fiatalabbak nálam, az idősebb Portik Jánost kivéve.
S közben hamar világossá vált, hogy ilyesmiről semmit nem tanultak az iskolában. És ezek a meglett, sokat tapasztalt és sokfelé dolgozó, világjárt emberek hirtelen érdeklődő kisdiákká változtak – ha csak pár órára is. Portik Janiról kiderült, hogy részt vett a sevillai Makovecz-pavilon építésén, amelyről mint feledhetetlen életkalandjáról beszélt.
Mesélte, hogy az egyik sevillai napon, amikor már látszottak a lenyűgöző Makovecz-épület főbb kontúrjai, az egész high-tech világkiállítás hirtelen leállt, és mindenki őket kezdte filmezni. Különösen a japánok – amint szekercével illesztgetik a csapolásokat, vagy egyetlen, annál határozottabb mozdulattal faragják a zsindelyeket. A csődület láttán már-már azt hitték, valami végzetes hibát vétettek – pedig a nemzetközi érdeklődés csak a mesterség bűvölete és az elvesztett örökség végzetes hiánya felé terelte a közfigyelmet.
Az agyontechnicizált világ a székely ácsok működésében az ősi mozdulatok tisztaságát ünnepelte, és a fával való kézi munka nagyszerűségére döbbentett rá mindenkit. Sevillában ők hívtak hát elő valami őstudást a tragikusan elveszett múltból – Hetyén is ezzel a cicoma nélküli egyszerűséggel és pontossággal dolgoztak. És olyan biztonsággal, kedéllyel és megkérdőjelezhetetlen szenvedéllyel, hogy öröm volt nézni őket. Mint a madár, ahogy danol – így telt el a hónap, hibák és bosszúságok nélkül.
Minden megvolt: szellem és lélek, kedély és közös munka. Ha koncentráltak voltak, márpedig azok voltak, mintha együtt születtek volna a fával – munkájuk minőségét ez a természetes frigy határozta meg. (De hogy ne csupán idealizáljuk őket, az egyetlen esőnapon váratlan baleset történt: mind a négyen jelentősen leitták magukat – ám ezt is szinte gyermeki ártatlansággal tették.) De a lényeg és az ajándék: úgy megismerni az embert, ahogyan mágikus praxisában dolgozik.
Sajnos ily munkamorált, amelyet 1999 júliusában átélhettem, ma már jóval körülményesebb, szinte lehetetlen föllelni. Most filagóriát szeretnék építeni a kis-somlói hegyre – föl, a szőlőbe. Ezt a csudás építményt a régiek „filegóriának” mondják – az öreg Takáts Sándor több helyütt foglalkozik vele, Thoroczkai Wigand Ede rekonstruálta is Bornemisza Anna fejedelem asszony filagóriáját, sőt meg is rajzolta A kert című, 1923-as könyvében. Sajnos Heil Tibi már nem látogathat el Hegyes-Kis-Somló tetejére, szőlőültetvényem centrumába, ahová e filagória tervét melengetem.
Ihletetten megrajzolni még meg lehet, jó szerencse és illő alászállás kell hozzá – de így ma már alig dolgoznak a kortársaink. Ezt erősíti meg Szász Pista is, aki felhagyott építési vállalkozásával, és a Gyimesekben gyönyörű tájházakat épített; legutóbb is azt mondta: ilyen emberek már nincsenek.
Én ma ebben, a Tibor által megálmodott és a gyergyói ácsok által „pontra tett” gyönyörű térben dolgozom. Elmondhatom, aki ide belép, hamar boldog lesz. S aki még egy vendégéjszakát is eltölt, jó érzéssel és ezernyi csoda között ébred – a dongák alá, hogy égi kalauzunk is legyen, festő barátommal befestettem a Ság hegyet és Kis-Somlót, föléjük a Rák és a Kos égövi jegyeit és a magyar csillagos égboltot.
És tudom, ha lesz még újabb száz éve az embernek, és lesz még a háznak is száz éve, az intimitásnak ugyanolyan otthonoságával lép majd ide az utód-vándor. Kívánhat-e ennél többet a tervező építész? Remélhet-e ennél szebb munkát a „megrendelő”? Aligha. Az emlékezetben viszont maradjon meg az apró csoda: az ajándékot a kiváló építész Heil Tibinek és a gyergyói ácsoknak köszönhetem.
