Fogságban ünnepelni a legnehezebb lehet. S ha mindez az egykori Gulag-Gupvi rabtelepein történt, akkor talán rögtön azt mondjuk: bizonyára lehetetlen volt a közös ünneplés. A sztálinizmus ateizmusával és torz embertelenségével tiltotta a keresztény ünnepeket. Természetesen másképp jártak el az ortodox ünnepkörök esetében, de a 800 ezer magyar Gulag-fogvatartott nagy többsége valamelyik történelmi magyar felekezethez tartozott. A különböző fokozattal és szigorúsággal rendelkező táborokban élő, kényszermunkára elhurcoltak mozgástere is más-más volt. A mára már egyre nagyobb számú gulág-szakirodalomból, memoárokból, oral history interjúkból kirajzolódik, hogy az emberek az embertelenségben is képesek voltak keresztény-keresztyén módon viselkedni, és a karácsony, a szilveszter napjait a maguk módján felemelővé tenni.
A fogolyversek általában a lágerélet mindennapi valóságáról, az éhezésről, a betegségről, a halálról, a hidegről, az otthonról, a honvágyról, a hazatérésről szólnak. De találkozhatunk a decemberi ünnepkörrel is: „Szent karácsony estje most reánk köszöntött, / Itt ünnepeljük meg a szögesdrót között. […] Szomorú otthon is a karácsony napja, / Nem ül az asztalnál a jó édesapa. / Nincsen otthon a férj, a sok drága testvér, / Pusztító halálba sodort el a szél. / Nincs, aki megkezdje az esti imát, / Ünnepi asztalhoz ültesse családját” – írta Holozsi Károly fogoly 1944 karácsonyán a kárpátaljai Szolyván. Ebben a gyűjtőlágerben kegyetlen bánásmód uralkodott, és pusztítottak a járványos betegségek, az ünneplésnek nem volt helye. Csak a fohászoknak. Így a karácsonyról és a szilveszterről szóló fogolyversekben inkább bánatukat, reményvesztettségüket fogalmazták meg.
A Fogolykarácsony Szolyván című lágerima szerzője Holozsi Károly beregszászi diák volt, aki 1944–45-ben lett volna nyolcadikos, azaz 18 esztendős. A tanulóévek befejezése és a sikeres felnőttlét helyett „háromnapos” munkára hurcolták. Soha nem tért haza, versét egy fogolytársa menekítette ki. A vészterhes időkben, amikor a magyar himnuszt betiltották a kárpátaljai magyar templomokban, Holozsi Károly megrázó versét énekelték az elszakított magyar közösségek.
S hogy milyen is lehetett a kárpátaljai koncentrációs táborba zárt foglyok szilvesztere? Arra az 1944. december 31-ei – ismeretlen szerzőtől származó –, A fogoly szilvesztere című vers ad szomorú választ: „Korpa a kenyere, répa a levese. / Patakokban folyik millióknak vére, / Itt arat a halál kényére-kedvére. / Édesanyák jaja, özvegyek sóhaja, / Árvák tenger-könnye hozzád kiált, Uram, / Fel a magas égbe. / Irgalmazz nékünk e siralom völgyében, / Szánd meg árva néped, bocsásd meg bűneink, / Töröld le arcunkról a bánat könnyeit.”
Miután a rabokat elhajtották, messze szülőföldjüktől, valahova a távoli Szovjetunióba, s kialakult a napi, meglehetősen egyhangú rutinjuk, jutott idejük és energiájuk némi meghittséget kialakítani, legalább az ünnepekre. A környezet, a táj is meghatározta azt, hogy az adott barakkban állítottak-e karácsonyfát. A fenyőerdők környékén a fakitermelő raboknak nyilván több lehetőségük volt.
Hajagos Csaba történész kutatásaiból ismerjük az 1945 és 1949 között malenkij roboton raboskodó kecskeméti Antalfy István történetét, aki elmondta, hogy amikor fenyőerdőben dolgoztak, az oroszok megengedték nekik a karácsonyfa állítását. A szerencsésebb helyeken az emberi találékonyság határtalannak bizonyult: karácsonyfadísznek cérnára fűzött szenet használtak, vattakabátjukat kifordítva – a subát jelképezve – betlehemes énekeket mondtak, végigjárták a magyar körleteket. De hatalmas különbség mutatkozott az egyes táborok közt, mert inkább volt megszokott az, hogy karácsonykor és szilveszterkor is dolgoztatták a foglyokat. Antalfy István 1946 karácsonyára már így emlékezett: „Elmúlt a karácsony. Rettenetes volt. Csak az ima, a magamban éneklés, a tudat, hogy otthon mindenki él és vár haza – nyugtat. Vannak fogolytársaim között, akik teljesen elhagyják magukat, lelkileg szinte teljesen összeroppannak. Milyen jó, hogy segíteni tudom őket jó szóval, vigasztalással, verseimmel…”
Akadtak kiemelkedő adottságú személyiségek, akik hitüknek köszönhették a túlélést. Ilyen az éppen a napokban századik életévét betöltő – tíz évig raboskodó – Placid atya is, aki nemcsak miséket tartott a hajnali órákban, hanem olykor karácsonyfát is szerzett. Ilyenkor gyertyacsonkkal díszítették a fácskát, kenyérbélből kis kockákat csináltak, melyet kristálycukorral szórtak meg, ünnepi süteményt utánozva. Placid a kenyérhéjat fokhagymával dörzsölte át, így azt gondolhatták, kolbász is jutott asztalukra. Ezekkel a kitartó ügyeskedésekkel egyébként meglehetősen nagy elismerést váltottak ki – még az őrökből is.
Szerencsére a különleges képességű, nagy tartással bíró egyéniségek a reményvesztettekbe hitet plántáltak, a lelkekbe erőt öntöttek, akár emberi segítségnyújtással, akár papi-lelkipásztori szerepvállalással, akár irodalmi művekkel. Karácsony és szilveszter napjaiban különösen nagy szükség volt minderre. Így tett a később kiváló műfordítóvá váló, 12 évet szülőhazájától távol, rabságban töltő Galgóczy Árpád is, aki verseiben formálta meg érzéseit: „S szemüknek megtört, halvány csillogása / Csodás, sugárzó fénnyé változik: / Mély csönd borul, a zsúfolt, szűk hodályra / A két magyar csöndben imádkozik… A durva őr! Az ünnep éjfelében / Hiába harsan káromló szavad / Magyar raboknak meggyötört szívében / Ma este minden, minden út szabad!”