Az ország egyik nemzetközi rangú színházát 2012. május 7-én egyik napról a másikra megszüntették. Hogyan emlékszik vissza az öt évvel ezelőtt történtekre?
– Villámcsapásként ért bennünket a színház bezárása, mely évad közben nemcsak szakszerűtlen, hanem jogszerűtlen is volt. A döntést a minisztérium gazdasági okokkal indokolta, de az igazi ok máig ismeretlen. Művészi kifogás nem lehetett, hiszen nagyon sok előadásunkat 150-200-300 alkalommal is játszottuk, nem egyet 10-12 évig. A három játszóhelyünkön, a Tivoliban, az Ericsson és a Shure Stúdióban szezononként több mint 600 előadást tartottunk. Igazgatásom alatt mi mutattuk be a legtöbb magyar darabot, a 65 előadásból 36 ősbemutató volt. Kilencvenhét százalékos volt a fizető nézők száma, 36 alkalommal jártunk külföldön, bejártuk egész Európát, de vendégeskedtünk az USA-ban, Kanadában és Izraelben is. Minket sehova nem küldtek, mindenhova meghívtak. Több fesztivál fődíját is elnyertük.
– Az ön munkáját is több díjjal elismerték, megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, a Hevesi Sándor-, színházvezetői munkájáért a Bánffy Miklós-díjat.
– Szívesen lemondanék róluk, ha még dolgozhatnék.
– A siker, a külföldi utak, a díjak, a magas előadásszám se volt elég ahhoz, hogy támogassák a színházat ahelyett, hogy megszüntetik?
– Én egy kakukktojás vagyok, mert a bölcsészkarról és nem a Színművészeti Főiskoláról kerültem a szakmába, ahová sokáig nem akartak befogadni. Ez egy idő után megváltozott, aztán az eredmények és sikerek láttán egyre több lett az irigyünk. Mi az első perctől kezdve anyagi gondokkal küzdöttünk. A színház drága műfaj, ráadásul mind a három játszóhelyünk pici, 50, 70, 150 fős befogadóképességű. Így a bevétel is kevés volt. Akármilyen kormány volt, tőlünk mindig elvontak pénzt, minden évben jelentős összegeket, több tízmillió forintot.
– Miután magyar–történelem szakon végzett, hogyan került a színház közelébe?
– A családunkban nem voltak művészek, az egyik nagyapám orvos volt, édesapám katonatiszt. 1956-ban tagja volt a Maléter Pál vezette négytagú delegációnak, amely a szovjet csapatok kivonásáról tárgyalt november 3-án Tökölön. A delegációt letartóztatták. Kamaszkoromban apámat évekig nem láttam, csak egyszer látogathattuk meg a börtönben. De térjünk vissza a színházhoz, ahová fiatalon sokat jártam! Képzelje el, második gimnazista koromban, 1962-ben a Madách Színházban láttam Gábor Miklós híres Hamletjét, majd 31 év múlva a színészlegenda igazgatója lettem! Az egyetemen az avantgárd színházzal, színházelmélettel és esztétikával is foglalkoztam. Az egyik üzemi lapnál lettem újságíró-gyakornok, majd elvégeztem a hároméves újságíró-iskolát. Főleg kritikákat írtam, elsősorban a Színház című lapba. A hetvenes években a színházak műszaki állapota nagyon rossz volt. Fölkértek, hogy nézzem végig a magyar teátrumokat, és írjak róluk. Akkor nem tudtam róla, csak később mesélték el, hogy a Szabad Európa Rádióban folytatásokban fölolvasták a cikkemet. Egyszer Sulyok Máriától kértem interjút. A lakására hívott meg, ahonnan három percet késtem. Nem engedett be. Nagy csokor virággal kértem tőle bocsánatot. Később nagyon jóban lettünk, a Kútvölgyi kórházban a halála előtt pár nappal még fogtam a kezét.
– 1972-ben került a Magyar Színházművészeti Szövetségbe munkatársnak. Nagyon nagy nevek vették körül. Sulyok Mária volt az elnök, Kazimir Károly a főtitkár, utánuk jött Vámos László és Kállai Ferenc. Mi volt a feladata, miután 1979-ben kinevezték ügyvezető titkárnak?
– Az elnökség és a tagozatok munkáját irányítottam. Jelentős nemzetközi kapcsolataink voltak más szocialista országok szövetségeivel. Húsz-ötven napra szakembereket cseréltünk.
A nyolcvanas évek közepétől a svéd és a spanyol szövetséggel is felvettük a kapcsolatot. Ügyvezető titkárként fantasztikus művészekkel kerültem kapcsolatba, a fentieken kívül Várkonyi Zoltánnal, Marton Endrével, Ádám Ottóval, Szilágyi Dezsővel. Színészóriásokkal, mint Básti Lajos, Bessenyei Ferenc, Major Tamás, Latinovits Zoltán, Darvas Iván, Sinkovits Imre, Ruttkai Éva, Váradi Hédi, Törőcsik Mari. Részese és közreműködője voltam a hetvenes-nyolcvanas évek színházi megújulásának Kaposvárott, Szolnokon és Kecskeméten. E három városban dolgoztak a korosztályom, a „nagy generáció” fiatal újítói: Zsámbéki Gábor, Székely Gábor, Ruszt József és Ascher Tamás. Sajnos, mint később kiderült, az utánpótlás nevelésében ők sem jeleskedtek.
– 1990-ben megnyerte a Népszínházra kiírt pályázatot, melynek jogutódjaként jött létre a Budapesti Kamaraszínház. Igazgatóként milyen értékeket tartott szem előtt?
– A legfontosabb az volt, hogy színvonalas legyen az előadás. Mi voltunk az elsők, akik szponzori pénzből színházat hoztunk létre. Kettőt is: az Ericsson és a Shure Stúdiót. Több tucat színháztörténeti előadás született nálunk. Eszenyi Enikő itt kezdte rendezői pályáját. Alföldi hét sikeres előadást rendezett színházunkban. Az általa színpadra vitt A velencei kalmár előadásra 1998-ban jegyüzérek árulták a jegyeket. Ruszt József itt aratta élete utolsó nagy sikereit, ahogyan Gábor Miklós is. Tordy Géza, a színház főrendezője szintén kiváló előadásokat rendezett, például az Amerikai Elektrát és A vágy villamosát. Meg kell emlékeznem Bertók Lajosról, akiről nagyon kevesen tudják, hogy az elmúlt negyven év legnagyobb színésze volt. Sopsits Árpád rendezéseiben felejthetetlen alakításokat nyújtott. Sajnos tragikusan korán ért véget az élete. A 2000-es évek elején hosszú mellőzöttség után lelt otthonra színházunkban Sándor György, akinek önálló estjei mindig nagy sikert arattak. Különös színházi élményeim közé tartozik Morus-előadásunk Eperjes Károllyal a főszerepben. A harmincfős alaptársulaton kívül szinte az egész magyar színházi szakma fellépett nálunk. Soha nem kormányoknak vagy pártoknak csináltam színházat. Sok embernek segítettem annak ellenére, hogy a hála nem divatos kategória. Igyekeztem odafigyelni a fiatal tehetségekre. Nálunk lett igazán ismert Kamarás Iván és Stefanovics Angéla. Féltem őket, az öreg Makláryval értek egyet, aki azt mondta, hogy „sajnálom a fiatalokat, mert övék a jövő”. Kazimir Károlynak, amikor már évek óta nem volt rektor, és nem csinált semmit, adtam egy stúdiórendezést, sőt a 70. születésnapjára kitüntetésre is felterjesztettem. Humánus embernek ismertem, tudtam, hogy odavett magához a színházba olyan színészeket, akiket máshonnan elküldtek, vagy büntetésben voltak, például Latinovits Zoltánt. A mi színházunk egyik specifikuma az volt, hogy a közönség karnyújtásnyira ült a színészektől, akiknek nagyon fegyelmezetten kellett játszaniuk. Ezt a játékstílust, az intimitást a nézők nagyon szerették. Hogy mindezekre emlékezhessünk, színházunk 15 és 20 éves évfordulójára két gyönyörű album készült Szebeni András fotóművész képeivel.
– Annak idején pályázott a Nemzeti Színház igazgatói posztjára is.
– Kétszer is. Nem kellett volna, naiv voltam, hagytam magam rábeszélni. Első alkalommal a kuratóriumi ülés jegyzőkönyvét harminc évre titkosították. Második alkalommal 12 oldalt kivettek a pályázatomból. Mindkét alkalommal politikai döntés született. A pályázati rendszer álságos és fölösleges. Ausztriában ez úgy történik, hogy a bécsi polgármester kinevezi a Burgtheater igazgatóját, és vállalja érte a felelősséget.
– Végül is mi történt 2011 végén?
– December 17-én kaptam egy levelet a minisztériumtól, hogy január elsejétől egy fillért sem adnak a színház működéséhez. Az emberek három hónapig nem kaptak fizetést. Ezután végelszámolót küldtek a színházhoz, és öt hónapra a kormány tartalékalapjából kaptunk 147 millió forintot. A dolgozókat a mai napig nem fizették ki. A színház bútorait, műszaki berendezését, jelmez- és kelléktárát bagóért eladták, az épületet teljesen kipucolták. Nekem a mai napig nem mondtak fel, és bár jogerős ítélet született arról, hogy 15 millió forinttal tartoznak, mivel a pénz eltűnt, ezt már soha nem kapom meg.
– Mitől lenne egy kicsit jobb a kedve?
– Nézze, ha kivárják az utolsó két évet, és nem zárják be a színházat, ma nagyon boldog lennék, mert úgy terveztem, hogy 2014 végén nyugdíjba megyek. A több mint negyvenéves színházi tapasztalatomat valamire mégiscsak lehetne használni. Ha valaki észrevenné, hogy még élek, és bizonyos feladatokra alkalmas vagyok, akkor biztosan oldódna a szomorúságom.