A divat (szép)művészeti elismerése évszázados vita tárgya. A XIX. században nem volt kérdés, hogy a művészet csak festészet, építészet és szobrászat lehetett. Még a századforduló couture szalonjaiban is szabásról-varrásról szólt a divat, és a köznyelv legfeljebb „megdicsőült varrónőként” jellemezte a sikeresebb tervezőket. Azonban Elsa Schiaparelli önéletrajzában kijelentette, hogy a ruhatervezés „nem munka, hanem művészet”, és ezzel elindult a vita. Schiaparelli kortársa, Coco Chanel sem értett egyet, azóta pedig számos dizájner tiltakozott a címke ellen. Karl Lagerfeld például kifejtette, hogy „elég elcsépelt, amikor a tervezők művésznek titulálják magukat, mondván, hogy ruhájuknak múzeumban a helye, nem a kifutón. Hát kerüljenek is múzeumba, mert amit mi csinálunk, az iparművészet.”
Yves Saint Laurent egyszer „bukott festőként” aposztrofálta magát. Azonban éppen Saint Laurent 1983-ban 25 éves retrospektív kiállítása – amely többek között Picasso, Monet és Pollock képeit értelmezte újra ruhaformában – kényszerítette a divat művészi elismerésének kritikusait az addig kivívott alkalmazott és iparművészet címkék megkérdőjelezésére. Azóta a divat számos múzeum fontos kellékévé vált, a Metropolitan, illetve a londoni Victoria és Albert Múzeum egymásra licitálva rendezik a divatkiállításokat.
A 2011-es Alexander McQueen: Vad szépség és a 2015-ös Kína: Tükörország minden múzeumlátogatási rekordot megdöntött, és a McQueen-kiállítás kapcsán még a legszkeptikusabb hangok is széles körben értékelték művészetként a divatot. McQueen az egyik legprovokatívabb divattervező volt, de minden munkájában szépség és mélyre ható romantika lakozott. Így a ruháin keresztül hatott az ember lelkére – mondta el a kiállítás után a Metropolitan vezető kurátora, Andrew Bolton, aki az idén a Rei Kawakubo/Comme des Garçons: A köztesség művészete című kiállítástól vár hasonló reakciókat
A japán születésű tervező karrierje során folyamatosan mosta el a klasszikus művészet és az avantgárd divat választóvonalait. Lázadt az emberi test formái ellen, ruháira varrt gömbökkel és kimetszett mélyedésekkel illusztrálta az alternatív lehetőségeket. A mostani kiállítás 120 kreációját mutatja be egészen a 80-as évek, főként fekete korszakától a legutóbbi, 2017 őszi kollekcióig, amely a fenntarthatóság jegyében ipari alapanyagokat használ fel a textil helyett.
„Kawakubo arra késztet mindenkit, hogy másképp gondolkozzon a divatról” – írja a sajtóközleményben Thomas P. Campbell, a Metropolitan igazgatója. Andrew Bolton annyit tesz hozzá, hogy „Rei Kawakubo az elmúlt negyven év egyik legfontosabb és legbefolyásosabb tervezője. A divatot a folyamatos alkotás, újraalkotás és keresztezés színterének tekintette, így újradefiniálta korunk esztétikumát.” Maga a tervező is elismeri, hogy új módon próbált a dizájnhoz közelíteni.
A szakértők egyetértenek, hogy a konvenciókat tagadó tervezők és művészek segítik elő a divat és a szépművészet közti falak lebontását. A dada és Warhol óta ráadásul a művészet meghatározása sokkal rugalmasabb, eltűntek a XIX. század szigorú előírásai, hogy mi lehet szép- és mi iparművészet. Persze a beidegződés még mindig azt sugallja, hogy a divat komolytalan és közönséges, de mennyivel inkább művészet egy fehér alapon fehér négyzet, mint egy számos jelentésréteggel és a legkifinomultabb kézimunkával készült öltözet. Nem véletlenül szeretné a Metropolitan minden évben bizonyítani, hogy a ruhák igenis lehetnek műtárgyak.
Persze nem minden divat művészet. Egy része csak üzletről szól, ahol a kereskedelmi értéket az áru minősége és a márka piaci besorolása határozza meg. Ez valóban elválasztja a klasszikus értelemben vett művészettől, hiszen ott kereskedelmi forgalomban nem értelmezhető értékről beszélünk. Ráadásul van egy szintén XIX. századi beidegződés a művészek között, amely szerint az üzlet megszentségteleníti a művészetet, így ha arra árcímkét ragasztunk, már nem is lehet művészetnek tekinteni. (Cáfolják ezt a milliós festmény- és szoboraukciók.)
A szkeptikusok legfontosabb érve a divat művészi értékelése ellen, hogy a szobrászat, festészet és építészet mindig reagál a társadalmi változásokra, ezzel szemben a divatnak praktikus szempontoknak kell megfelelnie. A művészetpárti tábor elismeri ugyan a hiányosságokat, de arra hivatkozik, hogy az olyan tervezők, mint Jean Paul Gaultier, felismerték már: a divatnak képviselnie kell a társadalmi, politikai és gazdasági történéseket, így a változás elindult, és nem kell jobb példa a számos tervező által képviselt állatiszőrme-bojkottnál vagy a fenntartható fejlődést célzó új anyaghasználatnál. Andrew Bolton azzal érvel, hogy „az emberek sokszor becsülik alá a ruhák történetmondó hatását”, és csak felszínesen értik azokat. Szerinte, mivel a divat sokkal nőiesebb terület a festészetnél, bőven van, aki ódzkodik a művészetként való meghatározástól.
Magyarország inkább a művészet tradicionális értelmezését követi, bár egyre több az ellenvélemény. Schulteisz Márta, a Kamchatka Design tervezője szerint itthon alkalmazott művészetként kezelik a divatot: a hasznosság és a funkcionalitás a fontos. A tervező ugyanakkor maga jegyzi meg, hogy legutóbbi kollekciója ennek bőven ellentmond, mivel Szabó Ágnes festőművész képeit nyomtatták hernyóselyemre, amelyből aztán minimálszabással készültek ruha- és blúz-snittek. „Végül is magunkon hordozzuk a képeket, így a divat nem öncélú, hanem együttműködik egy más művészeti ággal.”
Pásztor Anni, az Anni Pastor dizájnere viszont egyértelműen kiáll a divat művészetként való értelmezése mellett: „A ruházat a mindennapok művészete, mert amikor felébredünk, eldöntjük, hogy ezzel az önkifejezési eszközzel aznap épp mit akarunk megmutatni magunkból. A ruhakészítők pedig a saját fizikai, szellemi és főként érzelmi állapotukat képezik le egy-egy viseletben. Mindegyik egy alkotás, csak nem falra vagy a polcra kerülnek, hanem a gardróbba, hogy mindennap felvegyék őket.”
Kiss Tibor, a Je Suis Belle alapító tervezője két pályatársa között foglal állást, számára inkább a Je Suis Belle-t szerető nőkkel való kommunikáció a fontos. „Van, aki művészetként tekint a ruháinkra, és van, aki mindennapi életének a szerves részeként gondol rájuk, és a funkcionalitást találja meg a ruháinkban.”
Mára tehát a magyar tervezői közösség legalább annyira megosztott a kérdésben, mint európai és amerikai társaik. A Metropolitan engedékenyebb kurátorai ezért azzal próbálják meg átvágni a gordiuszi csomót, hogy a szándékot tekintik elsődlegesnek: mikor egy divattervező alkot, vajon műként értékeli-e az adott ruhadarabot? Ám erre a divatvilág jelenleg egyik legnagyobb művészének tekintett John Galliano így válaszol: „Nem én döntöm el, hogy művészet-e, vagy sem. De sok csodás dolgot alkottunk már.”
A vita folytatódik.