A múlt heti epizódban azt kezdtem el mesélni, hogyan született meg Az Úr Nyolcadik Kerülete című sorozat, onnan folytatom, ahol abbahagytam. … És ment tovább az élet, én posztolgattam ugyanúgy, válaszoltam a levelekre, és kedvesen megköszöntem, ha valaki megosztotta velem saját történetét: ez vele esett meg, de én írjam meg – általában azt akarták, én írjam meg –, hiszen én vagyok az író, ők csak látták, hallották, elsztorizzák, de írni én tudok, írjam meg úgy, hogy szép, humoros, csattanós legyen, és rakjam is ki, lehetőleg.
Ez persze újabb lendületet adott az egésznek, önkéntes adatközlőkkel népdalt is könnyebb lehetett gyűjteni. Az ember nem házról házra járt, és koldulta a dalokat és meséket, mint egy ágrólszakadt, hanem csak lerakta a drága felvevőgépet az asztalra, kirakott mellé néhány üveg pálinkát, és nézte az előtte kanyargó sort, felénekeltetett, áldomást ivott, kérte a következőt, felénekeltetett, áldomást ivott, kérte a következőt. Persze, ahogy én azt elképzelem, hogyan lehetett… No de abból a szempontból mindegy is volt, hogy bármilyen is a népdalgyűjtés, én így éreztem magam. És nem éreztem magam rosszul.
Teltek-múltak a hetek, és egyszer csak levél érkezett az egyik hajléktalanújság irodalmi szerkesztőjétől. Ő is kért pár szöveget, utánközlésre, de nagy sikert és még több olvasót ígért. Az utca emberét! Azokat az embereket, akikről annyiszor írtam már. Akik történeteim visszatérő szereplői. Akiknek hangot és nyelvet adok, ha ők nem maguknak. Majd hozzátette, kis lap ők, szeretetből csinálják, mindenki a szabadidejében és a saját zsebéből, nagyon kis egyéb támogatással. Az árusok abból keresnek némi pénzt, hogy a lap terjesztői, százalékot kapnak az eladott példányok után. Ennek ellenére nem kérte ingyen, azt mondta, fizetnek honort, hiszen ők így működnek. És kiraknak majd minden hajléktalanszállóban, melegedőben, aluljáróban – ahol egyébként is megfordulnak embereik. Mondta, ezeken a helyeken van a legtöbb olvasó. Gondoljak csak bele, ahogy a lap neve is mutatja. Pénzt nem fogadtam el, átküldtem vagy egy tucat szöveget, és mondtam, válogasson, használja, amelyik tetszik, dobja ki, amelyik nem. Örültem, hogy megkeresett, hogy publikálok egy hajléktalanok által készített és olvasott újságban, és hogy így visszatalálnak a szövegek azokhoz, akiket nap mint nap látok, akikről gyakran írok, egyenesen hozzájuk. És ellepett az alkotó emberekre oly jellemző hírnév, siker és csillogás minden kellemes érzülete. Nem tudtam ellenállni, minden porcikámmal ezt akartam!
Meg is jelent a lap, kaptam is a levelet, hogy ha szeretnék, pár tiszteletpéldányt átvehetek a Dankó utcában, ott van a szerkesztőség, csak menjek be, amikor tudok. Pár nap múlva be is mentem, dobogott a szívem, eligazítottak, megkínáltak kávéval, várnom kellett kicsit, amíg átvesz három zsák ruhát az ügyeletes szerkesztő. Addig leültem, csendesen nézelődtem.
A szobányi helyiségben ki volt rakva az asztalokra néhány számítógép, internettel. A melegedő bácsik és nénik kávéztak, szendvicset rágtak, neteztek. Az egyik gépen egy levelezőprogram volt nyitva, a másikon az önkormányzat hírei, a harmadikon a Facebook, azon pedig Az Úr Nyolcadik Kerülete oldala, a nagykabátos bácsi azt pörgette. Én eltakartam az arcomat is, nehogy megzavarjam, ilyen lehetőség ritkán adódik. Ő azt pörgette, olvasta visszafelé a kiposztolt történeteket, és sírt és röhögött. És röhögött és sírt. És csipogott a telefonom, ahogy nyomta egymás után a lájkokat.