Törökország messze távolodott az atatürki gondolattól. Az ország mai vezetése a modernizáció, az európaiság, a nyugatiasság helyett az autokrata törekvésekben keresi a kiutat. A választásokon a kétharmadot megszerezni képtelen kormánypárt az ellenzéki képviselők eltávolításában, az egyiptomi válságban a hadsereggel szemben a Muzulmán Testvérek támogatásában látta a kiutat.
Az elmúlt hónapok európai politikájának egyik fő problémája, a migránskérdés kapcsán „a” kulcskérdés a török politika volt. A török vezetés, Erdoğan államfő ordított a Törökországba látogató európai politikusokkal, kioktatta őket, jelezte, hogy Európának fontosabb Törökország, mint fordítva. (Ez természetesen nem igaz.) Erdoğan többször bejelentette, hogy számára megalázó, ha egy nővel kell tárgyalnia, és megtette, hogy egyik berlini látogatásakor nem volt hajlandó találkozni Merkellel.
A törökök egyre feljebb srófolták az árát annak, hogy visszatartják a Törökországban lévő több millió migránst, és visszafogadnak az Európai Unió államaiból menekülteket. Értesítették az ENSZ-t, hogy olyan mennyiségű diplomás migráns hagyta el Törökországot, hogy a jövőben a legjobban rászorulókat engedik csak ki. Így a Svédországba küldendő migránsok döntő többségét fogyatékosok, míg a Luxemburgba küldendők 97 százalékát analfabéták alkották.
A török politika szembekerült valamennyi szomszéd országgal. A három globális hatalom közül az USA vezetése hónapokon keresztül még szóba állni sem volt hajlandó Erdoğannal, az oroszokkal a viszony mélypontra zuhant az orosz katonai gép lelövése után, Peking pedig közölte, hogy ha a török vezetés továbbra is hangsúlyozza az ujgur kérdésben álláspontját a terület függetlenségéről és elszakadásáról Kínától, akkor felfüggesztik a kétoldalú gazdasági kapcsolatokat. Ankara a szír kérdésben sem tudta álláspontját érvényesíteni.
Ilyen előzmények után éleződtek ki az Európai Unió és Törökország kapcsolatai. A vízumkérdésben az unió 72 pontját, amelyet a vízum megadása feltételeként szabott, még megtárgyalni sem volt hajlandó Ankara, nemhogy teljesíteni. Több ezer újságíró ellen indult eljárás, hogy kémek, a valóságban „csupán” a rendszert bírálták, és több tucat embert le is tartóztattak. Mintegy 500 ezer kurdot elüldöztek lakhelyéről, ugyanakkor az új török kormány kulcspozícióiban kurdok is vannak.
A mai Törökország keresi helyét, szerepét a modern világban. Nem felejtik el, hogy a NATO és az Európa Tanács kivételével minden nyugati szövetség bezárult előttük. A török politikában a gyakorlati érdekek kerültek előtérbe. Ankara felismerte, hogy vákuum van az iszlám világban, és megpróbálja ezt betölteni. E kérdésben szembekerült több térségi középhatalommal, így Szaúd-Arábiával is. Felismerte, hogy a szovjet és a jugoszláv bomlást követő időszakban a bosnyákok és az albánok újra vallják és vállalják a török-iszlám világgal való közösségüket, és hasonlóan gondolkodnak a Kaukázusban az azeriek is.
A jugoszláv háborúban, különösen Boszniában alkalmazott nyugati kettős mérce felháborította a muzulmán világot, főként az erre leginkább fogékony török közvéleményt. A goraždei mészárlás után tömegek vonultak ki az utcákra. Visszatért az a XIX. századi nézet, hogy a vallási összetartozás védőpajzsként funkcionál. A török társadalom elkezdte önmaga újradefiniálását. Újra, és jobban, mint korábban, kihangsúlyozták az ország hídszerepét Európa, Ázsia, a Balkán, a Közel-Kelet, a Kaukázus és a Földközi-tenger vonatkozásában.
A német parlament, a Bundestag június 2-án tárgyalt az örmény népirtásról. 1915-ben, az első világháború folyamán török adatok szerint mintegy félmillió, az örmény adatok szerint mintegy másfél millió örmény pusztult el. Sok szakértő szerint ez volt a huszadik század első, de korántsem utolsó népirtása. A német parlament e kérdést már a múlt évben is megtárgyalta, és egyértelműen felvetette az akkori császári Németország felelősségét is. Berlinre óriási nyomás jött örmény részről, hogy ítélje el, török részről, hogy ne ítélje el a népirtást. Mindkét nép Németországban élő tagjai utcára vonultak, hogy nyomatékot adjanak véleményüknek.Ez persze felveti azt a kérdést is, hogy ezek az emberek készek-e és képesek-e integrálódni, mikor fogják a múltat elfeledni, és felelős európaiként gondolkodni.
A török érveket, hogy a helyzet hasonló, mint Németországban volt az 1970-es években, és akkor a németek is keményen léptek fel a terrorveszéllyel szemben, sem a lakosság, sem a politikai elit nem tartotta hitelesnek. Elfogadhatatlan volt az a török érvelés is, hogy a Bundestag kettős mércét alkalmaz, hiszen a határozatban kiemelik a császárság felelősségét. Franciaország, Svédország, a Vatikán már korábban határozatot hozott a népirtásról.
Azt a török érvet, hogy több ezer örmény az oroszok oldalán harcolt az akkori Törökország ellen, így szükséges és törvényes volt a kitelepítés, ráadásul a szíriai sivatagba, ugyanúgy nem fogadta el a világ, mint azt, amit a török miniszterelnök mondott, hogy „háborús időszakban arányos az áldozatok száma”. Hasonlóan komolytalan volt a miniszterelnök azon érve is, hogy „a határozatot a Bundestag a Németországban élő három és fél millió török iránti tiszteletből is elutasítja”. Az a török érv sem hatott, hogy a népirtás fogalma 1948-ban jelent meg, és így visszamenőleg nem alkalmazható.
Az elmúlt napok németországi felmérései azt mutatták, hogy a lakosság, szemben a hivatalos berlini politikával, megelégelte a zsarolást. A németek 83 százaléka nyilatkozott úgy, hogy nem örülne, ha Erdoğan lenne a szomszédja. Az elmúlt hónapok vízumtárgyalásairól 89 százalék mondta, hogy ne adják meg a törököknek a vízummentességet, 91 százalék pedig úgy gondolja, hogy Törökország nem megbízható partner. Ebben az éles helyzetben a lakosság 74 százaléka értett egyet a Bundestag állásfoglalásával, mely szerint az örmények elleni török atrocitás népirtás volt, ugyanakkor 57 százalék jelezte, hogy fél a döntés következményeitől. Ugyanezt érezhette a német vezetés is.
A Bundestag egy tartózkodással és egy nem szavazattal, gyakorlatilag egyhangúan fogadta el határozatát a népirtásról.
A szavazás után a török nagykövetet hazarendelték Berlinből, és bekérették az ankarai német ügyvivőt a török külügyminisztériumba. A török miniszterelnök, akinek valós hatalma alig van, bejelentette, hogy Ankara továbbra is kész a jó kapcsolatokra Berlinnel, miközben a török külügyminiszter, Çavoşoğlu azt nyilatkozta, hogy a németek „saját történelmük sötét fejezetét nem zárhatják le más országok befeketítésével”. Ez a kijelentés ténybelileg is téves, és szintén nem fog hozzájárulni a kapcsolatok rendezéséhez. Hasonló aggályaim vannak azzal a német érvvel kapcsolatban is, hogy a Bundestag határozatának az egyik célja az örmény és a török nép megbékítése volt. Ez Berlinből nézve valószínűleg így van, de az adott térségben olaj lehet a lappangó tűzre.
Az elmúlt hét eseményeinek a része, hogy a brit miniszterelnök kijelentette: Törökország az eljövendő évtizedekben nem lehet az unió tagja.
E kijelentés értékét persze megingatja, hogy Nagy-Britannia a június 23-i népszavazás után tag marad-e. A kérdések kérdése azonban az, hogyan hat a Bundestag határozata a kétoldalú kapcsolatokra Berlin és Ankara között, a kétoldalú török–örmény kapcsolatokra, és ami a fő kérdés, az Európai Unió és Törökország közötti megállapodásra. Mennyire lesz képes az egyszemélyi hatalmát kiépítő török államfő tudomásul venni, hogy – Ankarából nézve – megalázták. Az eljövendő napok választ adnak ezekre a kérdésekre.