Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel” – mondta Robert Capa sok évtizeddel ezelőtt, mottója pedig a minket képekkel és információkkal megállás nélkül bombázó XXI. századra ugyanúgy érvényes. Olyan világban élünk, ahol kényszeresen dokumentáljuk, hogy mit eszünk, mit veszünk fel reggel, hány kilométert futottunk. „Pics or it didn’t happen” – azaz: mutasd a képet, vagy meg sem történt.
A szó elszáll, de nekünk saját szemünkkel kell látnunk, hogyan lép ember a Holdra, hogyan születik meg fogságban egy panda, hogyan pusztul el mások otthona cunami miatt, és hogyan válik valaki radikális megszállottá, gyilkossá.
A világ legrangosabb fotópályázatát – az összes korábbihoz hasonlóan – a tavalyi év fegyveres és társadalmi konfliktusai uralták.
A World Press Photóra 5034-en neveztek összesen nyolcvanezer képpel – az ankarai merényletről készült hírfotók viszont rendkívülinek számítanak a műfajban. Burhan Özbilici azért ugrott be december 19-én a megnyitóra, mert az irodából hazafelé éppen útba esett, és gondolta, készít róla pár képet.
Az AP riportere mindössze néhány méterre állt a gyilkostól: a fekete zakóba öltözött, magát rendőrnek kiadó férfi fegyvert rántott az orosz nagykövet mögött.
Özbilici először azt hitte, hogy a teátrális mozdulat része a megnyitónak, majd nyolc lövés dördült el mellette, Andrej Karlov nagykövet pedig holtan esett össze. A férfi arabul kiabált Aleppóról és Szíriáról, a résztvevők fedezékbe bújtak, a riporter viszont hihetetlen lélekjelenléttel felemelte kameráját, és megörökítette az egész jelenetet – noha nem tudhatta, hogy a merénylőnek csak egyetlen célpontja volt-e. Munkája – amelyen Mevlüt Mert Altıntaş rendőrtiszt az áldozata mellett állva kiabál elszántan, fegyverrel a jobb kezében, bal kezét pedig a magasba emelve – néhány óra alatt a világ egyik leghíresebb hírfotója lett, körbejárta a sajtót és a közösségi oldalakat.
A pályázat hatvanéves történelmében ugyan már harmadik alkalommal nyer gyilkosságot ábrázoló kép, de a World Press Photo zsűrijének elnöke az eredményhirdetéskor fontosnak tartotta megjegyezni, hogy ennek a fotónak nem szabadott volna nyernie. Stuart Franklin azzal magyarázta elhatárolódását a győztestől, hogy – szemben például a vietnami katona meggyilkolását ábrázoló, szintén díjazott, 1968-as képpel – ez a fotó és az általa keltett médiafelhajtás nyíltan buzdíthat hasonló cselekedetekre, és közvetíthet rossz üzenetet.
A kép hírértéke szerinte szintén nem indokolná a nagydíjat, hiszen az emberáldozattól eltekintve komolyabb, önmagán túl mutató következménye nem lett a merényletnek. A felvétel ráadásul egyszerre ábrázolja a gyilkost és az áldozatot, még ha nem látszódik is a nagykövet arca – mindez egy sor morális és sajtóetikai problémát vet fel, sőt arra a szintre helyezi a fotót, ahol az Iszlám Állam öncélú lefejezős videói vannak.
A fotós néhány méterre állt a gyilkostól. Híradás a frontvonalról
De miért is kell belenézni egy gyilkos szemébe? Burhan Özbilici lencséjén keresztül valósággal megelevenedik előttünk, ahogy egy koccintós-pogácsázós eseményből terrorcselekmény színtere, egy „testőrből” pedig merénylő lesz. Mintha csak mellette állnánk. Mevlüt Mert Altıntaş pontosan tudta, mi vár rá. Hagyta, hogy az időközben megérkező biztonsági őrök kivezessék a teremből a civileket, majd megérkeztek a török különleges egységek, akik végeztek vele.
A képek nyersek, nincs semmi trükközés a kompozíciókkal, fényekkel, beállításokkal: a félelem a túszok arcán és a megszállottság a merénylő tekintetében viszont valódi. Szinte tapintható. Amikor megkérdezték a fotóst, miért nem bújt ő is fedezékbe, Burhan azt válaszolta, hogy ha megsérül is, vagy akár életét veszti, ő újságíró, akinek tennie kell a dolgát. Ellenkező esetben ugyanis nem tudna mit válaszolni arra a kérdésre, hogy miért nem csinált képeket. Elmondása szerint a háborús övezetekben elvesztett kollégái, barátai is eszébe jutottak.
Ebben a szakmában nem ritkák a kockázatvállalók. Egy korábbi World Press-fődíjas, Tim Hetherington brit haditudósító, dokumentumfilmes és fotóriporter például 2012-ben vesztette életét, amikor a líbiai Miszráta városban a felkelők összecsaptak Kadhafi embereivel. Családja közleménye szerint halálát páncéltörő gránát okozta. Hetherington 2007-es fődíjas képén egy Afganisztánban harcoló amerikai katona fogja a fejét összecsapás után, és néz kétségbeesetten a kamerába. Tim Hetherington rendezte a Restrepo című, Oscar-díjra jelölt dokumentumfilmet is, amelyben egy amerikai szakasz életének mindennapjait ismerhettük meg az afganisztáni háború egyik legveszélyesebb őrhelyén. Kollégája szerint Hetherington azért ment a háborúba, hogy az emberek lelkét vizsgálja, ebben a környezetben ugyanis az érzelmek valódiak, a tetteknek pedig súlyuk van. Láttatni, amit ők látnak a frontvonalon.
A Stuart Franklin zsűrielnök által érvként felhozott lefejezős videók semmi másról nem szólnak, mint a nyers erőszak és a brutális kegyetlenség hirdetéséről, míg ezek a képek tényszerű bizonyítékai maradnak a történteknek. Egy szerkesztő számára mindig az lesz az egyik legnehezebb feladat, hogy mi az, amit még le lehet hozni, és mi az, amit már nem – az empátiának is két arca van. Néha viszont vissza kell nézni a szörny szemébe. Ez a szörny lehet éhínség vagy természeti katasztrófa, számunkra felfoghatatlan háború vagy egy személy hitbeli radikalizációja, amely súlyos következményekhez vezet. A szembenézés alázatot tanít, hála azoknak az újságíróknak, akik elég bátrak ahhoz, hogy közel menjenek.
