Az albumot forgatván bizonyságot nyert, hogy Erdős János, a pécsi képzőművész – festő, grafikus, szobrász, bábfaragó, díszlettervező, plakátkészítő – valódi mester. Aki főt hajtott, és mindenkor főt hajt az őt szellemileg-technikailag segítő, a magyar és a világ képzőművészetének nagyjai előtt. A Párizst megjárt zseniális avantgárd, ugyancsak pécsi illetőségű Martyn Ferenc, az absztrakt megszállottja, és az ugyancsak tettyei légkörben lakozó Lantos Ferenc életműve valóban olyan érték – a teljességre törekvő nonfiguratív világ egyik csúcspontja –, hogy élethossziglan érdemes a szem látóhatárába vonni.
S ha ehhez az „alapozó” gyémántpárhoz hozzávesszük Barcsay Jenőt is – csak még egyet említve a rá formai, szellemi, erkölcsi hatást gyakorló nagyságok közül –, azonnal látni, hogy rendíthetetlenek eme művészet alapjai.
S hogy ennyi kitűnőség után – pedig hány arra érdemlegest (Piet Mondriant, Vajda Lajost, Bizse Jánost, Bálint Endrét) nem is említettem – Erdősnek szintén sikerült mesterré avanzsálnia, az virtuóz képi látásán kívül hallatlan kitartásának köszönhető. Invenciózus önépítésének. Az anyagszeretetben megbúvó teljesség iránti vágynak.
Kozmosz egyedi jegyekkel
Amikor negyvenöt évesen (!) kinyilvánítja, hogy hisz a műveltség megtartóerejében, nem felejti el közölni, hogy lelki mozgatója valaminő rendíthetetlen eszme: „Szeretem a rendet. Szeretném a rendet a közéletben, a fejekben, a műtermemben, a műalkotásokban, a menetrendek megvalósításában, az aktatáskában.”
Megvalósíthatatlan vágyálom? Inkább a kifejezés pontosságára ösztönző erő. Erdős úgy épít egyedi jegyekben bővelkedő kozmoszt – hatvan év munkája maga a beteljesedés –, hogy látó- és eszmeköréből nem zár ki semmit. A hely szellemén kívül – erről Hamvas Béla írt egyetemes érvénnyel az Az öt géniuszban – magáévá tesz minden olyan alkotáslélektani (magatartásbeli, erkölcsi, technikai, kifejezésbeli stb.) gesztust, amely képfantáziájának, kifejezőkészségének, a világot ítélőerő alá vont káprázatának – a valós valónak és az álmodott valóságnak – a motorja.
Lendületes érzelemcsíkok
Erdős finom, gyakorta az érzelmeket sem nélkülöző absztrakciója, anyagtól anyagig való vándorlása, rendíthetetlen értéktudata, képi nyelvének – vonalhangszerének – a változatossága az egyik életművet átvilágító fókusz. A táj gyűrődéseit harmóniává oldó ember egyfajta megfeszítettségként éli át a sorsüldözöttek szenvedéseit (lásd megannyi sorozata mellett nagy hatású, grafikában és szoborban megvalósuló Holokauszt-sorozatát).
Számára a vonal – életigazság (Jakabhegy – 2012, akril, karton). Plaszticitása van, kifejezőereje van, a mozgást, a lendületet törvénnyé emelő kisugárzása van. Ám folttá, érzelemcsíkokká, lelki rezdüléseket involváló pászmákká összeálló (fekete és színes) karakterében is ott van létünk karámjának, az egyszerre izgató és nyugtató, szorító és fölemelő tájnak (hazabölcsőnknek) megfoghatatlan szépsége (lásd a 2001–2003-as Fekete-fehér rajz sorozatot, illetve a színpászmák-„holdkisülések” jellegzetes darabjait: Beékelődve – 2002; Fa – 2003; Határ – 2004; Középen – 2005 – mind akril, vászon; Két tábla – 2005; Hegyek – 2004; Kendlimajor – 2005 – mind akril, falemez).
Örök napközben
Novotny Tihamér hősiesen áll a vártán. Minden értékre fogékony, s a továbbsugárzásra szintén sokat adó alkotó. Valójában tizenhét nagy és megannyi kis fejezetre osztott monográfiaalbuma – beszédes címekkel: Kilépések a térbe II. – Applikált fehér képreliefek és faktúraépítő művek (1975–1982), valamint néhány más ikonikus példa (1985–1992); Az úton járás művészete – A tusrajzok és tusképek korszaka (2007–2014) stb. – briliáns elemzősor, az értekezés, a gyakran lírával átszőtt életmű-megidézés magasiskolája.
„A földből ég lesz, a levegőégben pára- és ködfoltok képződnek, felhők gomolyognak, s a felhőkből nedves esők szivárognak, áztatnak vásznat, és feleselnek a hétszín árnyalatú fehér fénnyel, ahol soha sincs este, mert mindennap csak napközben van. Örök reggelben, délben és alkonyatban zajlik, telik az idő, és lassú feloldódásra ítélt sötét életgyökerekké, fekete verőerekké, szurkos telérekké formálódik minden életjelenség ebben az Erdős-féle antropogén és topográfiai térben. Az ég örökébe íródó vonalszerű kormos martok, partok és meredélyek, sziklák, földhátak és völgységek, bürük, pallók és kötelékek mintha az átélt és átszemélyesített kalligrafikus árnyékfoltjai és átiratai lennének a Lao-ce-féle Tao Te King – Az út és az erény könyvének. Tudniillik: „Az ember a földet követi, / a föld az eget követi, / az ég az utat követi, / az út önnön rendjét követi.”
(Novotny Tihamér: Erdős János munkái 1955–2014, Patak Képzőművészeti Egyesület, Szigetszentmiklós, 2015.)