A Csáth Géza naplóiból készült, kis formátumú, erotikus borítóképpel ellátott könyvben kiadott válogatás (Babits Kiadó, Szekszárd, 1989) évtizedeken keresztül olyan izgalmas és keresett olvasmány volt, mint József Attila Szabad ötletek jegyzéke című műve, vagy akár Apollinaire-től a Tizenegyezer vessző. Szinte hozzáférhetetlen volt: aki megszerezte, kincsként őrizte a lapjait egyetlen olvasás után máris bánatosan hullatni kezdő könyvet.
Én például évekig vadásztam rá, és jó pár antikváriumban feliratkoztam egy példányra, míg végre egyikből felhívtak, hogy „Megvan…” – és ez pontosan annyira titokzatos, izgalmas és nagy örömöt okozó telefonhívás volt, mint a filmekben szokott lenni. Aranyárban kifizettem, és bár volt kétszer hat oldal benne, amelyen egyszerűen nem volt szöveg, igen büszke tulajdonosa lettem.
Éppen ezért óriási szolgálatot tett a Magvető Kiadó a könyv összes szerelmesének, amikor a tavalyi év végén Úr volt rajtam a vágy címmel kiadta Csáth Géza 1906 és 1914 közötti időszakból származó naplófeljegyzéseinek és visszaemlékezéseinek eddigi legteljesebb gyűjteményét. Lenyűgöző és professzionális szerkesztői munkát végzett Molnár Eszter Edina és Szajbély Mihály, a kézírás, a helyestől eltérő formulák és a rövidítések kiegészítése is gigantikus munka volt.
A legdöbbenetesebbek azonban mégis ennek a tragikus sorsú, 32 éves korában elhunyt, egzaltált orvos, író és zeneszerző életének a dokumentumai: naplójegyzetei, amelyek között már 19 éves korában fellelhető az a fajta kényszeres pontosság, amelyik – többek között – később a végzetszerű beteljesedés felé sodorja. (És még döbbenetesebb úgy olvasni ezeket, hogy mi már tudjuk, amit a démonaival küzdő ember akkor és ott még nem: hogy merrefelé halad a hihetetlen precizitással felsorolt életesemények sora, a percre pontosan jelölt naplóbefejezés – 1906. jan. 23. Budapest este 8.36 –, a drogfüggőséget végső soron kiváltó hipochondria döbbenetes élességgel megfigyelhető kibontakozása, a világ leírhatóságát mániákusan újra és újra megkísérlő naplóvezetési lendület.)
Az látszik, hogy egyszerűen képtelen lazítani, megállni egy pillanatra: ha nem tanul vizsgákra, zenét szerez vagy operában ül, ír, gondolkozik (vagy barátjával együtt örömlányokhoz jár), naplót vezet, jár az agya folyamatosan. Arra, hogy mit gondol a naplóírásról, két különböző választ is kapunk: „…tisztán azért vezetem a naplót ezután, hogy a múlt értéktelen, de a napi szemmel nem értékelhető impresszióit megrögzítsem.
Elmémet velök tovább ne terheljem. Hiszen annyi üres hely szükséges a tudományom óriási emlékezeti tényhalmazainak beraktározására.” Illetve: „Utálatot érzek újabban a visszaemlékezések iránt. Gyöngítik az embert és az energiát, amelyet a jelenre és a jövőre kellene koncentrálni, a múltba szórják szét.” Mindezen következtetések ellenére azért továbbírja, mintha nem bírná nem tovább írni.
Többnyire tisztában van saját bajaival, kivéve a hipochondriát: az óránként megszámolt pulzus, a józan ész szavát hallató orvos véleményének ignorálása – „…elmentem Schnier orvoshoz, aki 1) tagadta, hogy nekem maláriám lehetett volna, 2) hogy a szívdobogásnak (mely minden mozdulatomnál megújult) valami szervi oka lenne; állította, hogy: 1) neuraszténiás vagyok, 2) febris intermittensem volt és lesz, 3) sokat kell fürödnöm, 4) és szuggerálnom kell magamnak, hogy nincs bajom, 5) szedjek hipofoszfitet.” –, minden megmérése, gondos följegyzése, és a képtelenség arra, hogy az adatokkal kezdjen valamit, mind ennek a jele.
És hát ott van a két nagy témakör, ami miatt kultuszkönyv lett a naplókból: a nemi élet és a kábítószerfüggővé válás gondos és hátborzongató leírása. Az elsőnél még idéznem kell két kis gyöngyszemet a nőkhöz való viszonyáról – úriember volt, aki viszont nem tartotta valami sokra őket: „A Miksa utca mélyében, egy épülő ház alatt csókoltam meg először ügyetlenül és gyorsan fiatal, kemény arcát.
Igen gyengén védekezett, amiért hálámat és elismerésemet kell kifejeznem – e helyen – iránta.” Illetve: „Tessék-lássék fuszliztam (az asztal alatt lábát a lányéhoz érintette) – mellé ülve, és farkasszemeket néztünk; beszéltem neki nagyobb dolgokról, mint kelle (bár elhatároztam, hogy alacsony szinten maradok, nehogy megunja a dolgot a kis kékszemű).” (A további részletes beszámolókat meghagyom a kíváncsi keveseknek.) A másodiknál pedig a rettenetes végkövetkeztetés, mely a morfiumról leszokni képtelen Csáth Gézának egy ragyogóan tisztánlátó pillanatában született, unokatestvéréhez, Kosztolányihoz írt egyik feljegyzésében: „Azután jöttem rá, hogy halálos beteg vagyok, és nincs segítség.”
Csáth Géza: Úr volt rajtam a vágy. Naplófeljegyzések és visszaemlékezések 1906–1914. Magvető Kiadó, Budapest, 2016.