Még javában zajlott a szervezés, amikor megkerestük a Vigadóban nyíló Breznay József-tárlat kurátorát, Breznay Andrást, a festőművész fiát. Ritka alkalom, hogy az apa munkái a fia koncepciójában kerüljenek közönség elé, ezért természetesen adódik a kurátorhoz intézett kérdés, hogy ilyenkor – lévén maga is képzőművész – vitatkozik-e a szakember és a fiú a kiállítás anyagát illetően. „Ilyen szempontból viharok vannak bennem, és ez azzal is fűszereződik, hogy művészettörténetet is tanítok. Összeállítottam egy ideális anyagot azokból a képekből, amelyeket édesapám a legjobb munkáinak tartott, próbáltam összegyűjteni erre a kiállításra, de nem sikerült mindet idehozni.
Például a családnak van egy kedvenc képe, az Öregkor, az sincs itt” – mondta el Breznay András. Amíg beszéltünk, gyakran megcsörrent a telefonja, hogy a kiállítást segítő csapat és a család tagjai újabb megoldott problémákról számoljanak be. Jó hír érkezett a kurátor egyik kedvenc képéről is, úgy tűnik, lesz, aki elhozza Németországból a Vigadóba a festményt. „Azt ábrázolja, hogy egy franciaországi bárban egy francia nő egy feketével, egy afrikaival ül együtt, és beszélgetnek. Gyönyörű kép” – magyarázta lelkesen a szakember, aki örömmel vállalta, hogy végigvezet az egyelőre még csak a falhoz támasztott festmények között.
Az első teremben Breznay József korai munkái láthatók, az ötvenes évekig készült képek – itt van a diplomamunkája is. „Ebben már mintha meg lenne jósolva a teljes élete a távoli utazásokkal, a nagy családot jelző vörös fával, az egész életén átívelő munkával, a római korszakkal, és ott lent a kép jobb sarkában az az idős alak nagyon hasonlít apámra, pedig 21-22 éves korában festette” – mutatta a kurátor. Mint mondta, nem ez az egyetlen „profetikus” festmény.
Egy másik kiállított munka is az, egy kétfedelű kép: egyik oldalán egy önarckép látható, a másik oldalon egy elgyötört arcú anya, aki a gyermekét szoptatja. „Ez a kép is egy fontos családi történet lenyomata. Szép és megható már önmagában is. De ha tudjuk, hogy ezen apám második feleségét látjuk, aki három év múlva meghalt a második gyermekük születésekor, akkor igazán megrázó ez a festmény a felsejlő tragédia miatt, a szelíd szenvedés miatt, ami erre az arcra kiül” – avat be a festő fia a képen látható asszony történetébe.
A második terembe a nagyméretű képek kerültek. Van köztük olyan, amit Breznay József kétszer is megfestett: Az ókor alkonya. „Ott voltam, amikor ezt festeni kezdte. Egy teljesen spontán rajzból alakult ki a kép. Eleinte csak rajzolt, és ahogy vitte a keze, alakokat formált, amelyek összekapcsolódtak, és úgy állt össze ez a tömegjelenet. A tompább színekkel festett munka a későbbi, előtte készítette az élénkebb, fényesebb képet, amelyen a kompozíció ugyanaz, mégis sok apró eltérés fedezhető fel, például a ruhák, a színek, az alakok kidolgozottsága. Ezen hangsúlyosabb az, ami jellemzi a festészetét, a tiszta színekre való törekvés vagy a napsütés ábrázolása” – mondta a kurátor.
A második terem képein szembetűnő, hogy többfajta technikával készült, merészebb alkotások. Breznay András elmondása szerint 1957-től a hetvenes évekig a kísérletezés jellemezte az édesapja festészetét, ekkoriban kezdte használni a monotípiát, a kollázst, és ez egyértelműen a párizsi látogatásával függ össze.
„Amikor kiment Párizsba, szembesült azzal, hogy ott egy homlokegyenest másfajta festészet van, mint itt, ahol realisztikusan kellett ábrázolni, de felmutatva a szocialista vidámságot, Nyugat-Európában meg eközben bátran kísérleteztek technikákkal, témákkal, elvetették a realista hatásokat, több teret engedtek az iróniának. Amikor visszajött, ő is így festett; az itthon akkor nagyon új volt” – ismertette a kurátor.
Amögött is egy igen emberséges történet rejlik, hogy Breznay Józsefet 1957-ben és 1958-ban is kiengedték Párizsba, holott nem volt párttag. „Tavaly a történeti hivatalból kikértem a megfigyelési jegyzőkönyvét, és a mozaikdarabokból egy fantasztikus történet áll össze. Apám mindig az üldözöttek mellé állt. Ő nem az okokat vagy a következményeket nézte, hanem ha veszélyben volt egy ember, és ő segíteni tudott, segített. A zsidóüldözés idején elbújtatta Berény Róbertet, 1956-ban pedig egy belügyi dolgozót, a szomszédját, aki félt a forradalmároktól. Apám kristálytiszta lélek volt, ő csak az embert nézte mindig, sosem gyűlölt senkit.
A forradalom után anyám testvére, aki teológus, disszidálni kényszerült, először Németországba, majd Párizsba ment, és ő küldött egy meghívólevelet apámnak. Az ember, akit apám megmentett, időközben ezredes lett, és ő segítette az útlevél ügyét. Az apámra állított megfigyelőnek az volt az egyik feladata, hogy felderítse, ki az, aki segíti Breznay Józsefet kijutni külföldre, és a szálak magasra vezettek” – tudjuk meg a nemrég kiderített történetfoszlányokat.
Különleges hatása van a Deportálás és a Holocaust című képeknek. Az előbbin a gyanútlanság a félelmetes, a sötét sugárzás: napfogyatkozás van egy rózsaszín focipálya fölött, hosszú sorban kígyózik a tömeg, és a háttérben végigrobog egy fekete vonat. A másodikon meg szintén tetten érhető az, ami gyakori Breznay József képein, hogy olyan sajátosan építi be a kompozíciókba az emberi test ábrázolását, hogy első ránézésre nem is egyértelmű, hogy itt valamiféle buja hedonizmust vagy kegyetlen borzalmat ábrázol-e a jelenet. Csontsovány alakot látunk a kép előterében, mintegy keretezi a távolabb lévő jóformán meztelen csoportot, de közelebb lépve látható, hogy egy strandon festett életkép csupán, és egy törülköző alól kikandikál egy magazin – a címlapján olvasható az Olocaust felirat.
„Érdekes, hogy a festőművészek többsége menekült a családtól, apám pedig megbékélt a nagycsaládjával. Alkotni tudott, inspirálta őt az, amiben élt. A festészetéből kilenc embert el tudott tartani. Emberként és művészként is példaértékű” – mondta édesapjáról Breznay András.
Az október 16-ig látogatható tárlat anyagát a Magyar Nemzeti Galéria, a szolnoki Damjanich János Múzeum, Budapest Főváros Terézvárosi Önkormányzata és magángyűjtők tulajdonában található festményekből válogatták.