Az álmodozás kisstílűsége, avagy nagyvonalúsága rendkívüli módon láttatja a jellemet. A Prah szereplői névtelenek, egy férfi és egy nő, a férfi álmodozóbb, a nő kiégett, a helyszín a konyha, a többi csupán lassan derül ki. A nyertes szelvénnyel boldogan beállító férj ugyanis idővel magára marad a lelkesedésével; az örömre képtelen asszony fokozatosan lehűti elégedetlenségével. A 600 milliós nyereményt is keveslő feleség kezdetben csupán túlzásokból és karikírozásokból összegyúrt szereplőnek hat, a dialógus azonban lassan megérteti a nézővel a mozgatórugókat is, egy egész keserű élet körvonalai rajzolódnak ki a pénz elköltéséről való vita közben.

A képregényszerű díszlet és a túlzások ellenére a házaspár keserű története egyre átélhetőbbé válik
A házaspár a szelvényt egy Prah márkájú, Jugoszláviából való kakaósdobozba rejti, ezen a ponton derül fény a darab címének jelentésére. Ezután a pénz elköltéséről hosszas ötletelés következik, gyakoriak a képtelenségek is: „Jó, nem adjuk el a házat, úgyse kapnánk érte semmit. Építtetünk ide egy külön szárnyvonalat… Lesz egy külön motorvonatunk… Lesz egy mozdonyvezetőnk… Saját mozdonyvezető…” Vagy például: „Ásatok egy maszek bányatavat! Minek nekünk tenger?! Hozatok bele tengervizet! Magyar tenger, egy maszek magyar tenger, itt! Ki fogom írni, nagy betűkkel, hogy Emész-tó!” Természetesen a gyerekek külföldi taníttatása, jövőjük megalapozása is felmerül, s a saját szüleiket bérgyilkosokkal lemészároltató gyerekek rémképe is – ezen a ponton hangzik el az előadás egyik kulcsmondata is: „Nem gondoltam volna, hogy ennyi szemét van a lelkedben.”
Hasonló témájú művekben, mint például Ion Luca Caragiale Két sorsjegy című komédiájában a fordulatot inkább a véletlen hordozza, a Prah esetében azonban a nyertes sorsjegy elégetése egyenes következménye az egyetlen párbeszédből álló cselekménynek. Az előadás első egyharmada még pengeélen táncol a tragikomédia és a tragédia között, még el-elhagyja egy-egy mosoly az arcokat, idővel azonban a Prah kegyetlenül tragédiába fordul. A szereplők olyanok, akár Móricz Zsigmond Szegény emberek-beli katonája, aki már nem képes a háború után visszaszokni a békés életbe, ezért ártatlanokat gyilkol. A Prah antihősei sem tudnak mit kezdeni az ölükbe hullott lehetőséggel: hiszen már nem vásárolhatják vissza az elmúlt éveket, és már nem válthatják meg a közös jövőjüket sem, nem szerezhetik vissza egymásba és az életbe vetett bizalmukat.
A képregényszerű díszlet és a költői túlzások ellenére a történet egyre valóságosabbá válik, a karakterek pedig egyre ismerősebbé. Nyári Szilvia és Nyári Oszkár egybeforrnak szerepükkel, tökéletesen formálják a karaktereket, Szirtes Edina Mókus és Rozs Tamás zenéje pedig hátborzongatóan szólaltatja meg „a reménytelenség szimfóniáit”.