Kilencéves fiam a Nemzeti dalt tanulja. Ahhoz képest, amilyen áldott rossz egy kölök, úgy szavalja, hogy korban épp hozzáillő kis barátnéja épp olyan szemeket mereszt rá, amilyeneket Szendrey is mereszthetett Petőfire a nagykárolyi megyebálon. Azért a „Sehonnai bitang ember” kezdetű strófánál aggodalmasan megkérdi: ugye ez a gyerekekre nem vonatkozik? Mert én egy kicsit félnék harcolni…
Megnyugtatom, hogy becsületes forradalmak és szabadságharcok során az asszonyok, a gyerekek és az öregek otthon maradhatnak (vajszívű apaként nem nyomasztom történelmünk számos kiskorú hősi halottjának történetével – majd később…).
A helyes válasz csak napokkal később jut eszembe. Az, hogy most is harcolsz, fiam. Azzal, hogy megtanulod és elszavalod a Nemzeti dalt. Azzal, hogy egy olyan nyelven beszélsz, amit ma már egyre kevesebben értenek, éreznek, és élnek. Petőfi és Arany magyarja, a költészet magyarja nem az a magyar, amivel kérünk egy kólát meg egy sült krumplit. A költői kérdés – „Rabok legyünk, vagy szabadok?” – nem arra vonatkozik, hogy 20 vagy 40 deka parizert kérünk.
A költészet nyelvén artikulálódó kérdések a legvégsőbb kérdések. Élet és halál kérdései. A végső kérdések föltevése, a végállapotok megélése a nyugati mintájú fogyasztói társadalmakban relativizálódik, súlyát veszti, belesimul valami általános, megengedő, enervált fikciózásba, fáradt, egzisztencialista, szobatudósi diskurzusba vagy bloggercinizmusba. A lánglelkű költő, a vátesz egy költői szerep a sok közül, a költemény egy forma, egy vizsgálandó szöveg, intertextuális machinációk és retorikai alakzatok halmaza, s mint ilyen, fölboncolandó.
Fantasztikus eredményeket értünk el a posztmodernben: a szöveget képesek vagyunk mondatokra, a mondatokat szavakra, a szavakat betűkre bontani. És mire mindent megfosztottunk jelentésétől, elégedetten kiáltunk föl: ez jó mulatság, férfimunka volt! (hozzáteszem: nem a szakterminológiák alkalmazásával van bajom. Az a baj, ha a szakterminológia önjáróvá válik, atomizálva és relativizálva a teremtés csodáit).
Lehetünk bárkik: többdiplomás, rossz kulturális közérzetű, ateista kultúrtörténészek, vagy simléderes sapkás, újgazdag belvárosi hipszterek, akik kétségbeesetten erőlködnek, hogy valami bizarr aktua-lizálási lázban egy formai platformra helyezzék a romantikus költészetet és a gengszterrapet – sehol nem vagyunk egy Petőfi-vers megélésében egy kilencéves gyermekhez képest. A kilencéves gyermek ugyanis minden lábjegyzet és kommentár nélkül tudja, mit jelent a haza becsülete, meg a rongy élet. Azért retten meg e szavak hallatán! Pontosan érzi, milyen kicsiny ő ahhoz, amit ezek jelentenek! Mégis tovább szavalja a verset. Úgy, ahogy írva van.
A Nemzeti dal hallgatása vagy szavalása önképünk – tehát istenképünk – realizálása és tudomásulvétele. Igen, ilyenek vagyunk mi, magyarok: szívvel-lélekkel állunk bele helyzetekbe, akkora szívvel és akkora lélekkel, hogy ha valami nem sikerül, bizony akár össze is esünk. De akkora szívvel és akkora lélekkel, hogy képesek vagyunk abból is fölállni. És fölállunk még egyszer. És még egyszer. Néha közben berúgunk, ráverünk az asztalra, káromkodunk, egy kicsit összetörjük magunkat, vagy egymást, de végeredményben állva maradunk. És mikor a tükörbe nézve konstatáljuk, hogy még mindig állunk, akkor egymás szemébe is bele tudunk nézni. Nos, ez a tükörbe nézés, meg ez az egymás szemébe nézés: a nemzet. És a haza. Hazájában nem az van otthon, aki dokumentumokkal tudja igazolni, hogy jogosan tartózkodik egy geopolitikailag körülhatárolt absztrakcióban. Hazájában az van otthon, aki bírja a kultúrát és a nyelvet. És nem rest honfitársaival együtt jóra használni.