A magyar történelem bővelkedik olyan jelenetekben és hősökben, amelyek/akik szinte kiáltanak a megfilmesítés és „megképregényesítés” után (szerencsére ez értő fülekre is talál az utóbbi években), de minden esemény közül kimagaslik 1956, és azoknak a történéseknek az öröksége. Nemcsak azért, mert időben is közel áll hozzánk, ezért a mai olvasóknak érvényes tanulságokkal és levonható erkölcsi konzekvenciákkal szolgál, hanem azért is, mert a hősiességnek, az önfeláldozásnak, a reménytelen küzdelem reménytelenségét valami nemesebb cél érdekében ignoráló attitűdnek jól dokumentált eseménysora ez, amely kiemelkedik a nagyszámú, hasonló emberi viszonyulást mutató hősök és történelmi események sorából.
A Budapest angyala története egyszerű, jól követhető, mégis olyan fordulatos, mint egy hollywoodi film, annak összes kellékével. Van benne akció, szerelem, önfeláldozás, sokáig érlelt és beteljesített bosszú, és jóllehet maga az alaptörténet fiktív (nyilván azért, mert így nagyobb lehetőség nyílik az alkotóknak kalandozni), annyira erős, hogy az olvasóban fel sem merül annak mérlegelése, hogy melyik az a része a történetnek, amelyik esetleg nem ismerhető meg a történelemkönyvekből.
A hitelesség ugyanis éppen a részletekben lakik – de ott nagyon. Minden alak, minden lövés, minden forradalmár és minden szovjet katona, minden jelenet rendkívül hiteles, méghozzá olyan szinten, hogy amikor a főhős elviszi sebesült barátját a Rókus-kórházig, ott minden egyes képkockán a valóságban is meglévő épületek szerepelnek, nem pedig valamiféle szimbolikus háttér, ahogy az más művekben néha előfordul.
A sokáig visszatartott, az emigrációban érlelődő düh is hiteles, amelyik arra készteti a főhőst, hogy visszatérjen Budapestre még egy utolsó leszámolásra a Petrov nevű szovjet tiszttel (aki – provokációképpen – 1988-ban éppen a Corvin közben szeretné átvenni nagyköveti kinevezését), és gyönyörűen hiteles az ávós tisztből „rendes emberré” lett férfiú nemes önfeláldozása is. (Így hát nemcsak egy, de minimum két erkölcsi nagyságról tanúságot tevő hőse is van a történetnek.)
A történet szövege egyszerre korhű és a mai fiatalok számára is élvezhető, a sztori fordulatai láttán pedig akármelyik nagy film forgatókönyvírója megnyalhatná az ujját. És ehhez jön a rajzok minősége, ahol az utolsó borostaszálig és a golyó nyomán szétfröccsenő vércseppekig kidolgozottan láthatjuk az eseményeket, a képkockák változatossága éppen a kívánt ritmusban illeszkedik a történet üteméhez, és egy pillanatra sem válik giccsessé sem a szöveg, sem a rajzok: minden sor és kép érvényes marad a kötet végéig. (Az 1988-as „jelenben” játszódó részek színesben, az ötvenhatos események fekete-fehérben láthatók.)
Több súlypontja is van a történetnek, ahol mindig elhangzik egy-egy maxima, mely akár különálló idézetként is megállja a helyét (mint például a borítón szereplő „Ahol a hősöket nem felejtik, mindig lesznek újak”), néha annyira szofisztikáltan, hogy például a sors ügyeibe beavatkozó szereplő a beavatkozásról éppen azzal tereli el bajtársnője gyanúját, hogy ilyet mond: „Néha engednünk kell a sorsnak. Hadd döntsön ő!”
Olyan kiadvány született tehát, amelyik nemcsak a bevezetésben feltett kérdésre ad igenlő választ, hanem arra is alkalmas, hogy egyfelől a szélesebb tömegekkel megismertesse 1956 eseményeit és a résztvevők példamutató erkölcsi tartását, másfelől hogy a külföld számára is érvényesen megmutathassa a magyar történelemnek ezt a sokszor, de nem elégszer feldolgozott, heroikus eseménysorát és emberi sorsainak döbbenetes vonatkozásait.
Futaki Attila–Tallai Gábor: Budapest angyala. A Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány kiadása, Budapest, 2017