Ha nem csal az emlékezetem, akkor Roland Emmerich rendező és A függetlenség napja című filmje indította el a mozis nagyvárosrombolások legújabb, azóta is népszerű divatját. Ezek a borzongatóan szép képsorok a pusztítás esztétikájának egyszerre a közösségi szorongásainkat megcélzóan testközeliek, és a romok között kéjesen csámcsogó fantáziánkat vizuális orgiájukba bevonó élmények kettősségével ajándékozzák meg a nézőt.
Ráadásul nagyjából ugyanolyan struktúrájú dramaturgia és – a technikai arcpakolást leszámítva – nagyon hasonló kiváltott hatásmechanizmusok szerint, mint ahogy ez a sci-fi kezdeteitől jellemző, és ahogy ezt már Susan Sontag is összefoglalta 1965-ben megjelent A pusztulás képei című tanulmányában.
De ne menjünk ennyire vissza a gyökerekhez, elég, ha csak húsz évet ugrunk vissza az időben, az 1996-os A függetlenség napjáig.
Az a film akkor mindent bevetett a közönség meghódítására: a remek forgatókönyv tele volt egészséges mértékben adagolt áltudománnyal, humorral, emberiességgel, moralizálással és természetesen heroizmussal is. Amely utóbbi hiába volt vegytisztán amerikai, ezt mégis olyan módon egyensúlyozta, hogy minden földlakó szíve csordultig telt büszkeséggel.
Az alaphelyzet nagyon egyszerű volt 1996-ban: vagyunk mi, sokszínű földlakók, és egyszer csak megjelenik egy ellenszenves idegen faj, amelynek technikai fölénye pillanatok alatt elmossa kultúránkat, városainkat, gyűlölködéseinket és hadseregeinket. Egyedül a színes identitású egyéni hősiesség veheti fel ellenük a harcot, és fel is veszi, és győz is.
Az alaphelyzet most is nagyon egyszerű: vagyunk mi, sokszínű földlakók, akik egyfelől a legyőzött idegenektől elcsent szupertechnológiákkal felturbóztuk hübriszünket, másfelől közössé tett paranoiánkat az úgynevezett világbéke utópiájában véltük feloldani. Ide jutottunk a két film cselekménye és premierje közti két évtized során, és így vártuk a második eljövetelt is. És láss csodát, nem vártunk hiába, jön a második földönkívüli-roham, és technikai fölényük pillanatok alatt elmossa… innentől pedig minden ugyanaz.
Vagyis nem egészen ugyanaz, hanem minden sokkal-sokkal nagyobb! 1996-ban még elég volt néhány repülő tányéralátét, 2016-ban ez már kevés lenne: egy háromezer mérföld átmérőjű űrlepény tapad seperc alatt szeretett bolygónk egyik oldalára, és neki is áll annak szíve felé fúrni. Ám sajnos ahogy megnőttek az összetevők – a tűzerőtől kezdve az űrhajók méretén és a harcoló felek számán keresztül a film optikai tuningjáig és költségvetéséig –, úgy üresedtek is ki, fordított arányban a növekedéssel.
1996-ban majdnem szívszorító volt végignézni, ahogy egy halálsugár eléget egy nagyvárost, az intim és a grandiózus jelenetek váltakozásának mesteri kottája szerint. Most már mindez csak vágókép, töltelék és a csúcspont – a földgolyó felére rátelepedő sötét lepény képe – csak oda van biggyesztve, de nem vált ki semmit, alig sokkol, és alig tölt el a szorongás vagy a katarzis érzésével.
Ezzel együtt azért nem szórakozunk rosszul, főleg ha a két film szociológiáját összehasonlítjuk: mit változott a filmekben lecsapódó amerikai közgondolkodás két évtized alatt – kívülről nézve. Húsz éve a változatos faji és vallási identitás egysége kellett a végső győzelemhez. A Föld – vagyis az Egyesült Államok – lakosságának multikulturalizmusa ment szembe a földönkívüliek uniformizált közös tudatával.
A földlakókat férfiak vezették, férfiak lettek a hőseink, a nők pedig a romantikus és családbarát árnyalatokért voltak felelősek. Ezzel szemben 2016-ban ez már nem így működik: a faji és vallási különbözőség mellé bekerül a nemi is – a leginkább kidolgozott romantikus szál a két öreg homoszexuális tudós között bontakozik ki.
Emellett nekifutunk a nemi egyenlőség kérdésének is, ám ez véleményem szerint egyrészt rendesen félremegy, másrészt erős aktuálpolitikai töltetet is kap. A korábbi horizontális relációk (férj-feleség-gyerek családmodell, illetve bontakozó szerelmi szálak) helyét átveszik a túlerőltetett nosztalgiával feltöltött vertikális relációk (a szülő-gyermek kapcsolatok), amelyek mellett az esetlegesen behozott új érzelmek kibontása úgy van a forgatókönyvbe illesztve, ahogy egy gatyát próbálnánk ráerőltetni egy szteppelő tehénre.
A nők háttérfigurák, bármit is tesznek, bárhogy is igyekeznek őket férfiasítani, a háború a férfiaké marad, ahogy a dicsőség is.
És itt kerülhet a képbe az USA aktuálpolitikája is: A függetlenség napjának erőskezű és határozott amerikai elnök asszonya megnyerő magabiztossággal hozza egymás után a hibás döntéseket, amíg csúnyán le nem mészárolják az idegenek a teljes kabinetjével együtt a Cheyenne Mountain Complexben található szuperbiztos elnöki bunkerben.
A filmben eddig tartott ez a politikai korrektség által elvárt egyenlőségesdi, innentől ismét a férfiak kezében összpontosul minden, ami számít – legyenek akár életerős fiatalok, végtelenül ellenszenves generálisok vagy járni is alig tudó kényszerbeteg, szenilis exelnökök.
Akár ott van, akár csak a felszín alatt, de adja magát mindehhez az éppen zajló elnökválasztási kampány is: „Hillary nem lesz jó nektek, drága szavazók, lássátok be, ide férfi kell!
Ahogy a mellékelt ábra, A függetlenség napja: Feltámadás is mutatja, ha lenne még kétségetek!”.