Tizenkét éves lehettem, amikor egy különös zenekart találtam az iskolám betonudvarán. A zenekar hangszernek egyáltalán nem látszó, csillogó-villogó vastákolmányokból csalt ki hipnotikus hangokat. A ’90-es évek elején, amikor a magyar közoktatás őrangyala még azon gondolkodott, hogy makarenkói pofon vagy Waldorf-pedagógia, meglepő volt űrhajóalkatrészeken muzsikáló underground művészekre lelni a menzaszagtól bűzlő, szocreál épületszörnyben. Ez volt Lois Viktor Tundravoice együttese, amelyet teljesen spontán és vidáman táncoltunk körbe, föl sem mérve a pillanat kultúrtörténeti jelentőségét.
Melyik kiskamasz hallott akkor az Einstürzende Neubautenről? Ha a ’90-es években indusztriális zenét emleget nekem valaki, tétován meglengetem előtte a fonotékából kölcsönzött Jethro Tull-bakelitet: az egyik számban szintis dobgép van a torzított gitár alatt. Akkor még nem volt cybertér, se mátrix, de a világ elektromos volt úgy, ahogy most digitális: mikrofont szigszalagoztunk bármire, amiből valami hangot lehetett kicsikarni, aztán bele a Videoton Apolló rádióba, halljuk csak, mi jön ki a másik végén.
Ez a berhelt gerjesztés benne volt akkor a levegőben, a korszellem szárnyainak suhogása persze utólag érzékelhető: ez is akkor samplerezte be az ütvefúrót, amaz is akkor kötötte rá a mélynyomót a körfűrészre… De elemistaként totális szellemi sivatagban léteztünk, ha kortárs művészettel találkoztunk, az lehetett mámorító, eksztatikus és jelenlevő, de nem tudtuk mihez kötni, csak az elválasztás érvényesült, vagyis hogy a jó rockzene különbözik a divatos jobbágydiszkótól. Nem volt dolgunk a Laibachhal vagy a Nine Inch Nailsszel, akiknél a kettő már találkozott egy gigantikus idézőjelben.
Lois Viktorról az őt méltató művészettörténészek maguk szokták kijelenteni: munkássága művészettörténetileg feldolgozhatatlan, bekategorizálhatatlan. Most már realizálható, hogy hangszerszobor-építő gesztusa korszellemhez sem kötődik, nem akarta ő ipari zörejekkel és önnön elidegenedésével pofán vágni az emberi fajt (ahogy a fent említett együttesek tették). Amilyen természetességgel csinált a mindenkori mesebeli legény tündérsípot vadrózsából, úgy hegesztett ő össze Zeneoltárt biciklivázból, mosógépdobból – ez utóbbi már védjegynek is tekinthető.
A szentendrei Ferenczy Múzeumban a Megalázott embervilág című kiállítása megnyitóján is felidéződik az ipari hulladékok között gázoló, gyűjtögető, posztmodern nomád, futurisztikus barbár képe, Kertész Imrét is segítségül híva: „[…] Tatabánya. Lepusztult, szétmarcangolt, kopáran meredő, végítéletszerű táj, masszív betonfüstölők, csövek, az eget rézsút áthasító állványzat”. Innen jött Lois Viktor, s ment egészen Amerikáig, útba ejtve Szentendrét is, a nagy találkozások, kibontakozások és visszatérések helyét.
„Az élet olyan szezonális, akkor jó, ha rezonál is” – ahogy a Tundravoice mondta, és a Megalázott embervilág megnyitóján elég intenzíven rezonálunk, nagy csöndek vannak, Lois könnyeivel küszködik, míg vérvörös és hideg acélszín vasai közé bilincselt nyers faszobrai megadón várják, hogy kínzóikként vagy irgalmazóikként a terükbe lépjünk. Megváltóikként nem léphetünk hozzájuk. Kiszabadításukra nem kapunk esélyt. A könyörületre igen.
A tárlat összeköt régit és újat, Lois – mint az emberiség – a fával kezdte és a fémmel folytatta. Törvényszerű, hogy a fa az áldozat, ám a szobrász nem szadomazochista rémálmokba akar beavatni, nem tudatalatti Pinocchiók sikoltoznak tudatalatti körfűrészek alatt, ennél sokkal tisztább a szándék. Oktatási szimuláció, ahogy Lois mondja, ugyanis mindegyik szoborhoz tartozik egy piros gomb (igen, AZ a piros gomb), amivel visszavonhatatlanul megtehetjük, beindíthatjuk… és akkor már elkerülhetetlenül a részesei vagyunk. A fa direkt szúrágta, hernyórágta, a fa az idő, a megalázástól por, forgács keletkezik, összeseprése tilos, az mind a szobor része. Lois stációkat épített az elsőtől a végtelenig, jelzőberendezést, elektromos-mechanikus figyelmeztetést. A műtárgyegyüttes egésze és az üzenet mégis pozitív. Nem emlékmű épült. Még van mire figyelmeztetni.