Karnevál idején megjátsszuk azt is, hogy játszunk, máskor pedig őszinteségből vagyunk őszintétlenek. Minden évben tervezem, de még soha nem voltam Velencében, talán – az Utas és holdvilág Mihályához hasonlóan – félek tőle. Milyen lehet azokon az utcákon járni? Tudom, hogy én is hihetetlen mértékben fogékony vagyok az utcák és a tájak hangulata iránt, így az egyes ünnepi időszakok hangulatai iránt is. Mindig is érdekelt a városok és tájak szövegszerű olvashatósága és az ünnepek szimbolikussága.
Mi a farsang témája? A lemeztelenedés, amely csak álarcok által lehetséges? Mi Velence témája? A farsang? A zegzugok kitárulkozása? A szűk terek és életek naggyá tétele?
Kötelező a mássá levés: a jelmezbál. Szeretném néha lecserélni a körkörössé váló hangulatokat. De a terek és évszakok emlékeznek helyettünk, érdemes hát kicsit megsétáltatni emlékeinket. A terek mágiája ez, gondolatokat befalazó, kőbe csalt mozdulatlanság és szorongás. Mátrixok a városfal mögött. A kövek ugyanis nemcsak a hőt tartják, hanem a hangulatokat is. Ezért nem mindegy, hogy az ember Budapesten vagy Velencében tölti-e a farsangot, s ezért nem mindegy az sem, hogy az ember hol, hogyan él; mi, akik a jelenben élünk, milyen gondolatokkal, vágyakkal, kapcsolatokkal, szerelemekkel és reményekkel sugározzuk tele környezetünket. Milyen lesz az az anyagba hullt, múltbéli hang, amit a jövő generációinak adunk tovább?
Gondolkodásmódok mintázatai rajzolódnak ki, amelyekből apránként megszületik a város szelleme – ez gyakran több száz éves folyamat. A város szelleme a lokális kollektív tudattalan. Ez irányítja a tömegek áramlását, a véletlen találkozások mágiáját s az eltévedt utazó véletlenvonzó cselekedeteit. Nem véletlen az sem, hogy a történelem során ugyanazok a sorsok, jellemek ismétlődnek meg. Ez az idő karneválja, ez a városarc.
Velence maga is egyetlen maszk, egy stílust játszó város, amely talán az egyetlen település Európában, amely nyíltan vállalja karneváliságát. De milyen például Budapest? Milyen Debrecen? Békéscsaba? Szentes? Kolozsvár? S milyen hangulatot ébreszt majd száz év múlva? Az archetípusokat mi rajzoljuk át nap mint nap, nem a történelem. A lakók mindennapi szokásai, pillantásai szivárognak lassanként a falakba… Hogy ismét Szerb Antal gondolatiságához térjek vissza, ez az, amely egy városban igazán lényeges, amely a folyamatos karnevál mögött megmutatja a tiszta bőrt: „Talán nem is a házak: az utcák egymásra hajló erotikája, amelyben néha erő fejeződik ki, és olykor grácia, a forgalmak hőfoka talán, a közterek és a szobrok éghajlati viszonyai, az autóbuszszámokkal kapcsolatos irodalmi asszociációk vagy valami ilyesmi” (Budapesti kalauz marslakók számára).