Utópia. Ez a címe a lemeznek és a koncertsorozatnak is, amely már április közepén startolt, és ez a vágóhídi hepaj volt a második állomása – kizárólag a sajtó képviselőinek meghirdetve, a nagyérdemű pedig a Fővárosi Nagycirkusz előtti kivetítőn leshetett bele, hogy most épp milyen módszerrel óhajt meghökkenteni mindannyiunkat Pásztor Anna, az idén tizenegy éves zenekar frontembere. Egyet s mást már lehetett tudni erről a turnéról, például, hogy a zenekar igazi látványosságszámba menő koncertjeit most további extrákkal turbózzák fel: cirkuszi művészekkel együtt lépnek színpadra, sőt – micsoda elvetemültség! – írókat és költőket is mutogatnak; az első koncerten még könyv is volt a színpadon, amelyért közelharcot vívtak a rajongók, amikor a frontember szabad prédaként belendítette a nézőtérre.
Ilyet se látni minden nap. Az sem volt titok, hogy pár hónapja megszületett Pásztor Anna második gyermeke, és ez a tapasztalat szorosan kapcsolódik az új lemez történetéhez. „Gátmetszett valóság – a világra jövetelhez kapcsolódó kínos kompromittáltság érzése, és Pásztor Anna második gyermekének megszületése utáni élmények hatására állt össze az a gondolatlavina, amely az Utópia koncertek koncepcióját adta” – olvashatjuk a sajtóközleményben. Így az sem volt furcsa, hogy a vágóhíd bejáratánál gyülekező sajtósoknak várniuk kell kicsit a kezdésre, amíg Anna megszoptatja a gyermekét, hiszen összművészeti szeánsz ide vagy oda, bizony vannak prioritások.
Ezután kezdődik a performansz, amelynek része az is, ahogyan keskeny lépcsőn sorjázva egyenként vonulunk a vágóhíd egyik romos épületének emeletére, ahol egy-egy sarokban szamuráj áll, reflektor világít, rozsdás víz csepeg koszos pocsolyákba, penész- és dohszag keveredik a földön égő füstölők illatával.
Homályban, sötét folyosón haladunk tovább, jobbról ajtó nélküli, omladozó falú szobában kék füst terjeng, és Nagy Koppány Zsolt hangját halljuk, amint a Nem kell vala megvénülnöd 2.0 című regényéből olvas: „Várom vissza a fiúkat. Nem mehettek messzire, talán csak vizelnek, vagy befalnak valamit a kamrában, gondos gazdák voltunk. A sebeimet nézem, elég rondák, de bele nem halok, azt hiszem.” A fotós kollégák szólongatják, hogy jöjjön elő, le szeretnék fényképezni, de csak a hangja van ott, úgyhogy indulunk tovább. Egy romos fülkében terjengő kék gomolygásból, újabb hang szól: „Ha disznót vágott, ragyogott a lelke. / Boldog volt a zsírtól, s ujja, ha húshoz ért, / a rostok közt a szerelemre gondolt” – olvassa Farkas Wellmann Endre A római disznó című kötetéből.
A következő stációnál már parázs is van, füst és égett zsír szaga, kalapot viselő, clownszerű, törékeny lány áll élő szoborként a grillrács mellett. Kezd szakadozni a homály, valahonnan a folyosó végére már nappali fény omlik be, majd újabb terem – rom és törmelék mindenhol, meg végre a zenekar és a stáb is itt van. Innen nyílik az a koszos csempével borított falú szoba, ahol Anna ül – gázmaszkban természetesen, leomló szőke hajzuhataggal – és Maria Kokh-Kukes cirkuszművész pink gázmaszkban. Az utolsó terem csempézett falán festett emberi körvonalak, szögre akasztott zakók, a szobában lépések zaja: oda van bezárva drótháló mögé a két József Attila-díjas szerző, akiknek a hangját a kék füstből hallottuk, ránk sem néznek, fekete talárban és gumipapucsban csoszogva olvasnak tovább szakadatlanul. A drótkerítésen tábla figyelmeztet: Ne etesse az írókat! Visszatérünk az előző terembe, ahol épp kezdődik a cirkuszművész illuzionista száma. Anna karcolás nélkül ússza meg az éles pengékkel előadott mutatványt, Barbie-babák lábaiból font „töviskoronát” vesz fel, és máris teljes hangerővel dübörög a koncert. Villannak a vakuk, dolgozik a sajtó, tapsol mindenki, néhányan együtt éneklik a zenészekkel, hogy „Néha hangosan kiabálok, / hogy süket lesz tőle Isten, / de még mindig jobb, ha mérges, / mintha nem figyelne rám.”
Megismerjük a rendezőt, Szabó K. Istvánt, jelen van Fekete Péter, a Fővárosi Nagycirkusz igazgatója, a cirkuszművészet megújításáért felelős miniszteri biztos is. Hiszen nemcsak az artisták közreműködése miatt jut hangsúlyos szerephez az általa vezetett intézmény ezen az Utópia turnén, amelynek hét állomása változatos koncerthelyszíneken valósul meg a zárt terektől kezdve az ópusztaszeri ugarig, hanem ősszel az utolsó állomás, a megérkezés tere maga a Fővárosi Nagycirkusz lesz.
Az Utópia megidéz valamiféle ideális világot, megmutat valamit abból az együttlétezésből, amiről Anna annyiszor és igen elvetemült módon, nagy lelkesedéssel beszél. Megidéz valamiféle aranykort, amelyben a művészek tényleg együtt mondják el mindazt, amiről úgy érzik, szólni érdemes. Hogy mi az, amibe bele lehet halni, mi az, amiért már élni is megéri. Az hírlik, hogy elmúlt az az idő, amikor a zeneszerző, a festő, az író, a szobrász együtt duhajkodott valamelyik füstös kávéházban, amikor ismerték egymás műveit, inspirálták egymást és együtt nevettek magukon vagy mentek ki a hóra. Most az Utópia lehetőséget kínál arra, hogy mindannyian ismét rácsodálkozzunk egymásra.
Talán meg sem lepődnénk, ha átterelnének egy újabb vágóhídi zugba, ahol cirkuszi bohócok és mutatványosok pózolnak Picasso előtt, az ablak mellett pedig Hemingway meséli nagy átéléssel valamelyik vadászkalandját, és közben Robert Capa cigarettára gyújt, mielőtt lőne pár kiváló portrét a barátairól.