Mint azt Réti Lászlótól megszokhattuk (és milyen jó ezt leírni!), az Európa, falak mögött cselekménye több szálon bonyolódik, mégpedig bravúrosan, és oly módon, hogy a kellő pillanatban összekeveredjenek a szálak, és csak egy professzionális mesélő tudja kigabalyítani őket: Radnai Zsuzsa az Európai Bevándorlási Hivatal ügynöke, Malki Zakariás budapesti egyetemi tanár, aki Szíriából került az országba még gyermekkorában, Sheila Ward amerikai oknyomozó újságíró és Mukhtar, a terrorista (saját felfogása szerint harcos) körül, aki Budapestre többek között robbantani érkezik.
A cselekmény 2033-ban játszódik, amikor Európa „észhez tért”, és egy hatalmas falat épített a déli és keleti határára, ahol egyrészt szigorúan szabályozzák a bevándorlást és menedékkérést (tulajdonképpen válogatnak a jelentkezők közül), a kéretlen látogatók esetére viszont tűzparancs van érvényben, amit nem is haboznak betartani a fal őrei.
Réti László eddigi munkáiban is láthattuk, hogy mivel korábban maga is rendőrként dolgozott, nem csupán arra képes, hogy belülről, a rendszert jól ismerve, szórakoztatóan mutassa meg ennek a munkának a borzongató valóságát, hanem arra is, hogy keserű szavakkal ostorozza a szerveknél található korrupciót, helyezkedést, a gúzsba kötő szabályok betartása miatti tehetetlenkedést, amely a hatékonyság rovására megy – ebben a könyvben viszont a nagypolitika és a globális, de legalábbis európai jelenségek is megkapják a magukét: „A 2015-ben meginduló emberáradat nem volt kezelhető a liberális demokrácia módszereivel.” Vagy: „Én hiszek benne, hogy a kultúráknak egymás mellett, és nem egymással keveredve kell meglenniük, imám.
Hiszek abban, hogy az érkezőnek kell alkalmazkodnia, beilleszkednie, és nem a befogadóktól kell bármi áron toleranciát elvárni.” És végül: „Ahhoz, hogy egy társadalom reprodukálja magát, kettő egész kéttized gyereket kell szülnie minden egyes nőnek. A természetes elhalálozást is beleszámolva ez az, ami szinten tartja egy populáció számát. Európában ez a szám egy egész négytized. Vagy még alacsonyabb. Szíriá-ban ugyanez a szám manapság három. Irakban három és fél. Afganisztánban öt. Fekete-Afrikában meg még több.”
Persze, ezeket a mondatokat nem a szerző zönögi didaktikusan, hanem különböző szereplőinek a szájába adja, olyan feszültséget teremtve közöttük, amelyik hihetetlenül olvasmányossá teszi a könyvet. A didaxis olyannyira nem érvényesül, hogy a szerző szinte soha nem foglal állást: panorámaszerűen mutatja be mindenki életét, gondolatait és legfőképpen motivációit, míg egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy a legszélsőségesebb gondolkodású ember okfejtése is teljesen logikusnak hat, és szinte egyenesen következik élettörténete korábbi eseményeiből. Ebben igazán nagymester a szerző, a többi könyvében is ezt szeretheti az olvasó leginkább: körbefordul és megmutat, de ő maga sosem ítélkezik. Mint egy jó nyomozó, mint egy igazán jó író: az ítélkezést a hatóságokra bízza, illetve az olvasóra.
A történet annyira izgalmas, hogy egyszerűen letehetetlen – és annyira magával sodorja az olvasót, hogy még az olvasmányosság technikai kivitelezését kutató filosz sem tud kutatása tárgyára koncentrálni, hanem átadja magát az olvasás örömének. Ritka élmény ez manapság, arról nem beszélve, milyen nehezen győzi le az ember magában a sznobot, aki csupán „szépirodalmat” vesz a kezébe.
Pedig Réti László könyveiben ilyen, akár tudományos munkában is helytálló, átgondolt mondatokat olvashatunk: „A fal. Sok mindennek a jelképe lett ez az építmény az elmúlt időkben. Korábban sem volt ismeretlen a történelem során, hiszen állt már fal Berlinben, Ceuta körül, vagy éppen a mexikói határon. De ez itt más volt.
Ez itt nem politikai világrendszereket választott el, mint Berlinben, nem országokat, mint Mexikóban. Ez kultúrákat választott el. Leginkább a kínai nagy falra emlékeztet, ha pusztán a történelmi szerepét nézi az ember. Csak éppen a XXI. században. Amikor már azt hitte volna a művelt világ, hogy nem lesz szükség ilyen primitív eszközre.”
Réti László: Európa, falak mögött. Művelt Nép Könyvkiadó, Budapest, 2018.