Ha mostanában jártak vagy járnak Írországban, akkor tudják, pontosabban nem tudják, hol húzódik a 499 kilométer hosszú határ az Ír Köztársaság és Észak-Írország között – bármilyen árgus szemmel figyelik is az autó, a turistabusz vagy a vonat ablakából. A diákcsoportok kísérői, illetve az idegenvezetők rendszeresen bemondják, hogy „ebben a percben haladunk át a határvonalon”, mégpedig azért, mert különben senki sem venné észre. Az egyszeri turista legfeljebb abból jönne rá, más országban van, hogy az egyik oldalon még euróval fizet, a másikon már angol fonttal.
– A két ország közt, vagyis az Ír Köztársaság és az Egyesült Királyság között érvényben lévő szerződések még a schengeni övezetbe tartozó országokénál is láthatatlanabb határokat engedélyeznek. Nincsenek régebbről ott maradt vámosbódék, őrtornyok vagy elhagyatott határőrfülkék, se katonák. Ez nemcsak a magánszemélyek, családok számára könnyíti meg a mindennapokat, de az évi 65 milliárd eurós forgalmat lebonyolító kereskedelmi szektor és a politikai pártok, például a mindkét ország politikai életében szerepet betöltő Sinn Féin számára is nélkülözhetetlen – magyarázza Pat Kelly, az Ír Köztársaság budapesti nagykövete.
Ráadásul az írek alig húsz éve élvezhetik a határtalanságot, hiszen az 1923 óta létező határ eltörlését, a brit határőrség leszerelését csupán az 1998-ban tető alá hozott békeszerződés, az úgynevezett nagypénteki egyezmény (Good Friday agreement) tette lehetővé. Akkor sikerült elérni, hogy északon a köztársaságpártiak és az (Egyesült Királyság felé húzó) unionisták hatalommegosztási egyezményt kössenek egyrészt egymással, másrészt Londonnal és az Ír Köztársasággal.
Az Ír-sziget XX. századi történelmét meghatározó, erőszakos terrorcselekményekkel tarkított polgárháborút lezáró békefolyamat csökkentette a korona beleszólását Észak-Írország ügyeibe, másrészt a „közös utazási területnek” (common travel area) köszönhetően lehetővé tette az áruk és az emberek szabad mozgását is. Ezenfelül a nagypénteki egyezmény óta eltelt időben sokan az ír vagy brit állampolgárság mellé felvehették a másikat is, így a kettős állampolgárok különösen furcsa helyzetben találhatják magukat két év múlva:
– Hiszen írként élvezhetik az európai uniós polgárokat megillető jogokat, britként azonban erre nem lesz lehetőségük – részletezi Pat Kelly. – A majdani nem EU-tagállam Nagy-Britanniát és az Ír Köztársaságot a schengeni övezetre vonatkozó szabályok értelmében úgynevezett „kemény”, vagyis fizikai határ kellene hogy elválassza egymástól, fegyveres határőrökkel, vám- és útlevél-ellenőrzéssel. Ennek elkerülése számunkra prioritás lesz a tárgyalások folyamán – hangsúlyozza az ír nagykövet.
Az unión belül persze nemcsak az Ír Köztársaság számára fontos a kemény határ kérdése: mind Michel Barnier, az EU fő tárgyalásvezetője, mind például Manfred Weber, az Európai Néppárt frakcióvezetője úgy gondolja, hogy az Ír-szigeten nem lenne szabad visszaállítani a fizikai határokat.
A jól működő norvég–svéd kereskedelmi szerződés alkalmas mintául szolgálhat ehhez az EU-nak, bár ott is vannak tényleges ellenőrzési pontok, illetve mindkét ország az Európai Gazdasági Térség része, míg az Egyesült Királyság nem, és egyelőre ezt nem is szorgalmazzák. Ugyanakkor az ír
taoiseach (vagyis kormányfő), Enda Kenny március végi nyilatkozatában a BBC-nek kiemelte, a két kormány között politikai konszenzus született arról, hogy mindent megtesznek a konkrét vámellenőrzési posztok létesítésének elkerüléséért, David Davis, a Brexit-ügyekért felelős államtitkár pedig hozzáfűzte, a „közös utazási terület” további fennmaradása nem lehet alku tárgya.
Ezt az önmagában is rendkívül kényes helyzetet súlyosbítja az Észak-Írországban jelenleg uralkodó belpolitikai bizonytalanság. Tudniillik az idén januárban, az azóta elhunyt Martin McGuinness miniszterelnök-helyettes lemondása miatt feloszlott északír nemzetgyűlés nem tud ülésezni, hiszen a március eleji parlamenti választásokat követően a köztársasági és unionista pártok még nem jutottak megegyezésre. Az előre hozott voksolás ráadásul történelmi eredményt hozott: 1921 óta most fordult elő először, hogy a nagyrészt protestáns Észak-Írországban az angolpárti, protestáns unionisták nem szereztek többséget a nemzetgyűlésben
– sőt az Írországgal való egyesülést szorgalmazó, katolikus Sinn Féin majdnem győzött. Ez különösen annak fényében nyugtalanító, hogy a Brexit-népszavazáson tavaly az északírek többsége az unióban való maradás mellett döntött. Így jogosan merül fel a kérdés: kell-e félnünk a régi konfliktusok kiújulásától?
Troubles
A március közepén, 66 évesen elhunyt Martin McGuinness nem csak miniszterelnök-helyettesi pozíciójában volt az északír közélet meghatározó alakja.
A Londonderryben született politikus már 21 éves korában az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) parancsnokhelyettese volt, kétszer is ült börtönben, bár aktívan állítólag nem vett részt terrorcselekményben. Az észak-írországi polgárháborút angolul csak „the Troubles” vagyis a „bajok” időszakának nevezik a brit történelemkönyvek: a mintegy harminc évig tartó vészterhes időszakban a katolikus republikánusok, a protestáns unionisták és az ő szétválasztásukra hivatott brit hadsereg egységei feszültek egymásnak. A hatvanas évek végétől az 1998-as békéig a harcokban és az IRA robbantásaiban több mint 3500 ember vesztette életét – többségében civilek. Martin McGuinness a köztársasági mozgalom politikai szárnyának markáns alakjaként is részt vett a békeszerződés tető alá hozásában: volt IRA-vezetőként, a Sinn Féin főtárgyalójaként az 1998. április 10-én megkötött nagypénteki egyezmény egyik szülőatyja. Ezt követően oktatási miniszter volt, majd 2007 májusában a megalakuló északír (katolikus-protestáns, Ian Paisley tiszteletes vezette) tartományi kormány miniszterelnök-helyettese lett; a posztot 2007-től betöltő köztársasági politikusnak is nagy szerepe volt abban, hogy a két, a polgárháborúban egymással szemben álló katolikus és protestáns párt, a Sinn Féin és a Demokratikus Unionista Párt közel tíz évig koalícióban vezette Észak-Írországot.