A szél görgette ördögszekerek vadnyugati, a homokviharok és a kibírhatatlan hőség pedig sivatagi látképet idéznek a Kiskunsági Nemzeti Parkban. Ez az egzotikusnak tűnő, sokarcú táj Magyarország közepén, Budapesttől alig egyórányi autóútra található. Az időjárási szélsőségekben is gazdag vidék képét a szinte napról napra változó homokdűnék, a szikes tavak és a füves puszták együttese határozza meg. A Kiskunságban találhatók Európa utolsó, a tengerparttól távoli vidéken megmaradt vándorló homokbuckái is, amelyek kivételes elhelyezkedésük mellett ökológiai jelentőségük miatt is méltók a védelemre.
A Duna–Tisza-közi Hátság közepén terül el Bugac, a nemzeti park legnagyobb, csaknem 12 ezer hektáros területe. Felszínén egymást váltják a szélbarázdák és az éles gerincű meredek homokbuckák. A legmagasabb dűnék a Messzelátó-hegy, a Lóállás, a Betyár-állás, valamint Pipagyújtó-hegy neveket kapták az ott élőktől. A buckasorokat északkelet felől a bugaci puszta szegélyezi, azonban ez a terület sem teljesen sík, a széles, lapos szélbarázdákban mocsarak, nádasok, szikes tavak alakultak ki.
A puszta tizede maradt meg természetes állapotában
Mára a pusztának csak nagyjából egytizede maradt meg természetközeli állapotában, erdősítések és szántók zsugorították a területét, de a csatornázások és a csapadékhiány miatt a szikes tavak nagy része eltűnt, és a buckaközi semlyékek, vagyis az időszakosan víz borította mélyedések és a lápok is jórészt kiszáradtak. Azonban a park területén belül a Duna-völgyben nagyobb számban találhatók szikes tavak és mocsarak, az Alsó-Tisza-vidéken pedig maradtak fenn holtágak és ártéri erdők, ezek a nemzeti park értékes területei közé tartoznak, ahogyan a Bácska Duna-völgyi löszpartjai is.
Hasonlóan a Hortobágyhoz, ez a táj is az ember és a természet sok százéves együttélésének emlékeit őrzi. A XIX. században kezdődő belvíz- és mocsárlecsapolásokat nagy területek meggondolatlan kiszárítása követte a múlt század közepén. A nem kívánt következmények közé tartozik a talajvíz szintjének drámai csökkenése, amely a rendkívül kellemetlen homokviharok megszaporodásához vezetett. Ma a természetes vízkészletet a víz elvezetésére szolgáló csatornákra épített zsilipekkel és elzárószerkezetekkel próbálják megőrizni, emellett erdősítési munkálatok is zajlanak a nemzeti park területén. A lombhullást követően kora tavaszig csaknem 350 ezer, őshonos fajokból álló facsemetét ültetnek a Tisza völgyében és a Homokhátságon.
