– Mikor kezdett el a politikával foglalkozni?
– Túrkevén születtem, ott is nőttem fel, ahol a legjobb barátommal, Varga Mihállyal egy iskolába jártunk. Én továbbtanultam a gimnáziumban, Miska lakatos lett, ragyogó tehetség, mindenhez értett. Pislogva néztem, ahogy szétszedte és összerakta a motoromat. 1953-tól két évig több helyen sorkatonaként szolgáltam, utána hazamentem Túrkevére, ahol a gépállomáson traktoros lettem. Nem foglalkoztam politikával, de mikor Rajk László temetéséről hallottam, arra már én is fölkaptam a fejem. Október 23-án este nyolckor mindenkinek fölforrt a vére, amikor Gerő Ernő a rádióban beszélt. Olyan mocskos beszédet mondott, hogy aznap dühöngve feküdtünk le aludni. Reggel már korán kinyitottuk a rádiót, egyszer csak a fater azt mondja, hogy te, ez géppuska volt! Mindketten kiképzett katonák voltunk, rögtön felismertük a hangját. Egész nap hallgattuk a híreket, oda voltunk tapadva a rádióhoz.
– Miért ment Budapestre a forradalom idején?
– Varga Miska szólt, hogy valamilyen gyűlés lesz Túrkeve főterén, menjünk el mi is. Azonnal beválasztottak minket a frissen alakult Forradalmi Munkástanácsba. Miközben az emberek arról beszéltek, hogy segíteni akarnak a harcokban résztvevőknek, mellettem a rendőrkapitány remegve ült. Megkérdezték, ha élelmiszert küldenének a harcoló Budapestnek, ki vállalná, hogy elkíséri a kocsit? Nem nagyon jelentkezett senki. Miska rám nézett. Jó, rendben, menjünk – mondtam. Csak úgy vállaltuk el a feladatot, ha fegyvert is adnak. A rendőrségen én egy géppisztolyt kaptam egy póttárral, Miska pedig egy karabélyt. A teherautó, amelyre nagy betűkkel ráírták, hogy „Élelmiszer”, október 28-án éjjel két órakor indult el, tele meleg kenyérrel, szalonnával, fél sertésekkel. Az oroszok végig álltak a 4-es úton, de minket mindenhol továbbengedtek. Kispesten viszont már láttunk fölborított villamost, tankokat, halottakat.
A Nagyvárad téren az orosz hullákat gúlákba rakták, és mésszel leöntötték, pontosan úgy, ahogy háborúban egészségügyi okok miatt ezt meg kell tenni. Kisebb-nagyobb lövöldözés is volt útközben, de tudtunk haladni. A Kilián laktanyából kaptuk az első figyelmeztető lövést, előttünk kopogott az úton. Nem lehetett célzott lövés, mert azt a nagy autót könnyen eltalálhatták volna. Gyorsan befordultunk a VIII. kerületben az első mellékutcába, ahol ott feküdtek a földön a jampi gyerekek. Jól öltözött fiatalok voltak, csőnadrágban és zsokésapkában. Nem tudták szegényeket se elvinni, se eltemetni, két napja biztos, hogy ott voltak. Legalább tíz gyerek feküdt a járdán, mellükön kis koszorúkkal, virágokkal… Akkor már tudtunk október 25-ről – a véres csütörtökről – a Szabad Európa Rádióból. Biztos vagyok benne, hogy a magyarok ott „kattantak be”, joggal, mert az aljas tömegmészárlás volt.
– Varga Mihállyal részt vettek a harcokban?
– Volt egy kis összecsapás, amibe mi is bekapcsolódtunk. Éppen annyi ideig tartott, hogy tárat cseréltem, és kilőttem. Aztán bejött három nyitott páncélgépkocsi a szűk utcába, ami szarvashiba volt, mert a gyerekek rögtön dobálták rájuk a Molotov-koktélokat. De az oroszok is lőttek kegyetlenül. Ha viszont elfogyott a lőszerük, és fegyver nélkül, feltett kézzel előjöttek, akkor nem esett bajuk. Nem tudtunk semmiféle nemzetközi jogokról, meg ilyenekről, csak a józan paraszti eszünkre és a szívünkre hallgattunk. Ha lőttek, visszalőttünk, mi csak védekeztünk, ők jöttek ide, nem mi mentünk Moszkvába. Végülis eljutottunk a Corvin közbe, ahol leadtuk az élelmiszer felét.
– Ott kikkel találkoztak?
– Név szerint nem tudom, nem volt bemutatkozás, hogy jó napot kívánok Pongrátz Gergely vagyok, én pedig Wittner Mária. Forradalom volt, szabadon lehetett elmenni és visszajönni. Nem volt kötelező. Mi sem maradtunk sokáig, valahogy eljutottunk a Kisfaludy utcába, ahol romokban álltak a házak. Onnan tovább mentünk a klinikákhoz, lepakoltuk az élelmiszer másik felét. Láttam, azok az orosz katonák, akik megadták magukat, ugyanolyan ellátást kaptak, mint a magyarok, hadifogolyként bántak velük. Az orvosok se azt nézték, ki milyen nemzetiségű, hanem milyen súlyos a sebe, kinek sürgősebb az ellátás. Annyira tiszta volt minden. Ha belegondolok… most is megkönnyezem. Látom magam előtt azokat a gyerekeket… Egyébként gyakran kijárok a temetőbe… A klinikákon kicsit aludtunk, aztán másnap visszaindultunk. Október 29-én az orosz tankok már nem álldogáltak az úton, elindultak Budapest felé, miközben tűzszünetről beszéltek, és arról, hogy aki nem lő, arra ők sem lőnek. Mondta is Miska, hogy nincs ez még lejátszva, ezek nem elmennek, valamire készülnek! Tudtuk, ha otthon mindent elmesélünk, akkor abból egyszer még baj lehet, ezért megegyeztünk, hogy csak arról beszélünk, amit láttunk, azt a részt, hogy mi is harcoltunk, kihagyjuk. Persze arra is vigyáznunk kellett, hogy ugyanazt mondjuk.
„Egész nap hallgattuk a híreket, oda voltunk tapadva a rádióhoz
– Mint később kiderült, nagy szerencséjük volt, hogy előre gondolkoztak.
– Így igaz. Rólunk nem készült fénykép! A Vajdahunyad utcai csoport egy fotón bukott meg, az alapján azonosították be az embereket, több forradalmárt kivégeztek, sokan börtönbe kerültek. Okosan tettük, hogy előre egyeztettük, így nem tudták bizonyítani, hogy mi ott bármit is elkövettünk. Miután hazaértünk, rögtön leadtuk a fegyvereket a rendőrségen, persze tele tárral. Természetesen a kilőtt tár helyett szereztünk másikat, ami nem volt nehéz, rengeteg volt a pesti utcákon.
– Túrkevén mikor alakult meg a nemzetőrség?
– Miután hazamentünk. Mi kezdeményeztük, hogy a város védelmében a középületek – a tanácsháza, a pártbizottság, az üzletek – elé állítsunk őröket, nehogy bárkinek bármi is eszébe jusson. Végül nem is történt semmi.
– Miután november 4-én leverték a forradalmat, hogyan éltek tovább?
– Sírtunk a faterral együtt… Miskával vissza akartunk menni Pestre harcolni az oroszok ellen, de apám lebeszélt minket. 1957 elején megalakultak a pufajkásosztagok. Kegyetlenek voltak, Miskát úgy megverték, hogy nem lehetett ráismerni. Mindenkit megkerestek, aki benne volt a munkástanácsokban vagy hangosabb volt és mondott valamit. De még az se kellett, ütötték az embereket anélkül is. Engem először januárban vertek meg, aztán február 8-án bevittek. Éppen esztergáltam a gépállomáson, amikor bejött egy rendőr. Azt mondta, ha én vagyok Trencsényi László, akkor állítsam le a gépet, és menjek vele. Mivel motorbiciklivel voltam, fölült hátulra, és úgy indultunk a rendőrőrsre, kihallgatásra… Útközben a helyi párttitkár odaintette magához a rendőrt, valamit mondott neki, aztán irány Mezőtúr. Na, ott kaptuk a nagy ruhát! Akkor nagyon megvertek. Varga Misit már előbb bevitték, ő már Mezőtúron volt, őt is naponta ütötték. Áprilisban föl kellett szállnunk egy teherautóra, a platón vasrudakhoz bilincseltek, és három pufajkás elvitt minket Szolnokra, az ügyészségre.
Ott már nem bántalmaztak. Viszont rengeteg poloska volt – most az állatokról beszélek –, iszonyú érzés, amikor hemzsegnek az emberen. Szolnokon az előzetesben meglátogatott az édesanyám és a mennyasszonyom, aki lassan 60 éve a feleségem. Hát bizony pityeregtünk. A vádiratból kiderült, hasznunkra vált, hogy nemzetőrként a pártházat is védtük. A nagyon okos ügyvédünk azzal védekezett, hogy míg Budapesten mindenkit legyilkoltak, mi az életünk árán is védelmeztük a pártházat. Ejtették is a népköztársaság elleni szervezkedés vádját, csak a népi demokratikus államrendszer elleni izgatás miatt büntettek meg. Mivel többen is munkásruhában voltunk, az ügyvédünk azt javasolta, hogy a tárgyalásra se vegyünk fel másikat, mert így megtévedt munkásoknak tud beállítani minket.
A bírónk is igazán rendes ember volt, átlátott a szitán. Meghallgatott egy analfabéta vagy két elemit végzett rendőrt, aki ránk fogta, hogy titkosrendőrök vagyunk, mert látott minket sugdolózni, de azt nem tudja miről. A bíró azt mondta, hogy azonnal takarodjon ki, mert hamis tanúzásért megbünteti. Örsi Jancsi református tiszteletes úr rejtegette a párttitkárt, aki később följelentette, hogy korlátozta a szabadságában! Jánosra életfogytiglanit kért az ügyész, de később velem együtt szabadult – köszönhetően a bírónak. 1957. július 20-án volt a tárgyalásunk, engem egy évre ítéltek, három év felfüggesztett próbaidővel. Még aznap szabadultam. Négyünket helyeztek szabadlábra, de a büntetés fönn állt, tehát úgy kellett viselkedni, hogy ne tudjanak belénk kötni. Visszakaptam az irataimat, 122 forintot, mert annyi volt nálam, mikor bevittek, és hazamehettem.
– Hogyan alakult a kapcsolata Varga Mihállyal?
– Miska két évet kapott, le is töltötte. Szolnokon volt egy évig, aztán kikérte magát a mezőgazdaságba, ahol cukorrépát kellett egyelni, amitől megroppant a dereka. Megbeszéltük, hogy nem találkozunk, mert akkor mindjárt ránk fogják, hogy szervezkedünk. Otthon nagyon gondolkoztam, hogyan legyen azután. Nem akartam, hogy miattam folyamatosan zaklassák a szüleimet, ezért visszamentem Pestre, ahol tárt karokkal várták a képzett munkaerőt, mert sokan kimentek Nyugatra. Engem is örömmel vettek vissza a régi munkahelyemre. Miska, miután szabadult, Túrkevén dolgozott, otthon maradt, ő el tudta viselni, hogy ott éljen, én nem. Rákospalotán a nagynénémhez költöztem, nem jártam Túrkevére, mert édesapám meghalt, édesanyám pedig Nagykovácsiba költözött. Mi is ott építkeztünk, Miska pedig Túrkevén. Nem találkoztunk, csak a rendszerváltás után. Megkönnyeztük, amikor újra láttuk egymást. Hét éve már hogy meghalt, a barátságunk az utolsó leheletéig tartott.
