A valóság mindenesetre az, hogy Erdélyben a rendszerváltás óta, tehát amióta egyáltalában szabadon artikulálódhatott minden politikai vélemény, mindig is volt egy balliberális tábor, amely rendre minden nemzetstratégiai ügyben a magyarellenes oldalra állt. Pont úgy, mint az anyaországban. Nem tartom az összeesküvés-elméleteket ördögtől valónak, mert szerintem a világot nem kis részben a titkosszolgálatok, azaz állami felhatalmazással bíró szervezetek összeesküvései irányítják, de ezúttal nem gondolom, hogy ideológia-
importról, SZDSZ-es manipulációról lenne szó.
Nem elképzelhetetlen persze, hogy Cs. Gyimesi Éva, Bányai Péter, Magyari Nándor László, Fey László és társaik SZDSZ-es sugalmazásra támadtak neki 1992. október 25. után a közel hároméves késéssel megszületett erdélyi magyar autonómianyilatkozatnak és a dokumentum kiharcolóinak, követelve az ellenszavazat nélkül elfogadott határozat visszavonását, de nem is túl valószínű. Elég volt ehhez az is, ahogy ezek az emberek gondolkoztak, illetve gondolkoznak ma is azok, akik az élők sorában vannak.
Ugyanez a helyzet a Bolyai-egyetem elleni támadással, amiben ugyanezen társaság hangadói jártak az élen, jelesül Cs. Gyimesi Éva és Magyari Nándor László. Egy történelmi pillanatban, midőn karnyújtásnyira volt az önálló Bolyai-egyetem megteremtése, szakmai köntösbe öltöztetett álérvekkel bontották meg a magyar konszenzust, kiállva a román kommunisták által kényszerrel egybeolvasztott Babes–Bolyai Tudományegyetem szétválasztása ellen.
Amikor az első Orbán-kormány a státustörvénnyel Trianon óta először teremtett jogviszonyt a határon túli magyarok és az anyaország között, az egyik legfulminánsabb támadó szöveget Magyari Nándor László jegyezte a nemzetellenes sajtó fellegvárának számító Élet és Irodalomban. A példák hosszan sorolhatók. Szomorú fejlemény, hogy e társaság gyarapodott egy markáns figurával, Markó Bélával, aki ismételten támadta a nemzetépítő állam Orbán Viktor által is képviselt gondolatát, s Gyurcsány Ferenc mellett az egyetlen magyar vezető politikus volt, aki a székelyek nagy menetelése ellen foglalt állást.
Mindezzel együtt elvárható lett volna, hogy az október 2-i népszavazás alkalmával, mely ismét egy olyan kérdés volt, melyben nemzeti gondolkodású, minimális jövőbelátási képességgel rendelkező értelmiségi csak az egyik oldalra állhatott, e tábor ne aktivizálja magát. Az ugyanis a napnál is világosabb, hogy a muszlim betolakodók, ha többségbe kerülnek, nem lesznek olyan toleránsak a mindenkit befogadni kész széplelkekkel, mint amilyen toleránsak ezek az emberek velük. Márpedig ha nem zárják le Európa határait a nem kis részben küldetéstudattal, hódító szándékkal érkező megszállók előtt, s ha elkezdődik a családegyesítés, akkor nem ötven éven belül kerül többségbe a több évezredes európai kulturális fejlődés eredményeit igen hamar tönkretenni képes iszlám, mint Pokol Béla írta az
Európa végnapjai című kötetében, hanem sokkal hamarabb. A római jog, a görög filozófia és a keresztény erkölcs hármasán alapuló európai kultúra összeegyeztethetetlen eme idegen kultúrájú jövevények gondolkodásmódjával. A kölcsönösség kultúrája, az igazságosság és méltányosság alapértékei levezethetők mind a keresztény világnézetből, mind pedig az azzal szemben álló felvilágosodás gondolati örökségéből, viszont élesen ellentétes azzal, hogy a magunk képére próbáljuk formálni azt a kultúrkört, amelyre határokon és törvényeken átcsörtetve rátelepedünk, mint teszik azt a már most saríát követelő muszlimok ott, ahol többségbe kerültek.
De nem ezt történt. Markó Béla előbb verset írt a határkerítés ellen, miközben tudni lehetett, hogy ez az egyetlen hatékony megoldás, melyhez nem mellesleg egyre több állam nyúl (beleértve a farizeus felháborodásában a magyar kormányfő lenácizásáig jutó Ausztriát), majd a népszavazás előtt szabályosan demobilizált, azt állítva, hogy „nem helyes olyasmiről szavazni, aminek nem érzi a következményét a saját bőrén valaki”. Sőt a balliberális sajtó egyik leghatékonyabb, de annál demagógabb rágalmát átvéve, „felelőtlen gyűlöletkeltésnek” és „zsigeri kampánynak” nevezte a kormány felvilágosító munkáját.
Lehet ezt a kampányt bírálni, talán leginkább azzal, hogy nem volt elég informatív, és ugyanazt a néhány gondolatot sulykolta részletesebb, változatosabb üzenetek helyett, de a valós helyzet az, hogy plakátokon és különböző hirdetéseken keresztül egy töredéke sem jutott el az emberekhez mindannak a borzalomnak, ami nap mint nap történik Európa-szerte. S aminek – szégyen, gyalázat! – civilek kell hogy terjesszék a hírét, mert az Udo Ulfkotte által is leleplezett, egyenirányított fősodratú európai sajtó alapjaiban torzítja el a valóságot ebben a kérdésben is.
S persze akadt olyan újságíró Erdélyben, aki azzal igyekezett sokkolni a közvéleményt, hogy lemond a magyar állampolgárságáról ugyanerre az állítólagos „gyűlöletkampányra” hivatkozva, mi több, „értelmiségiek” álltak ki a „menekültek” mellett közös nyilatkozatban, fittyet hányva arra, hogy a menekültek nem dobálják el az irataikat, hiszen azzal igazolhatják menekültstátusra való jogosultságukat, igyekeznek beilleszkedni, nem randalíroznak, nem követelőznek, nem erőszakolnak és nem rabolnak.
S persze megszólalt Magyari Nándor László is, mondvacsináltnak nevezve a migránskrízist és haszon nélkülinek a népszavazást. Mi több, azt is megfogalmazta, hogy a népszavazáson való részvétellel „muníciót adunk az ellenünk acsarkodó többségieknek, hogy hangoztassák: íme, a kisebbség […] a hibás az etnikai konfliktusokért, hiszen merőben intoleráns, xenofób és gyűlölködő”. A magát előszeretettel tudósként aposztrofáló blogger a népszavazás után is „uszítást”, „oktalan félelemkeltést”, „féktelen és perverz propagandát” emlegetett a kampány kapcsán. Tette a dolgát.
Az nyilvánvaló volt, hogy a két autonomista párt, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt a népszavazás mellé áll, a Néppárt testvérszervezete, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács gyűjtötte össze az erdélyi szavazatok nagy részét. Az RMDSZ hozzáállása vegyes volt, lényegében az egyes megyei szervezetek vezetőségén múlt, hogy mit tesznek, lapítanak, mint a többség, részt vesznek a Kétfarkú Kutya Párt plakátjainak terjesztésében, vagy besegítenek a kampányba.
Az október 2-i népszavazás nemzetpolitikai lakmuszpapír volt Magyarországon és Erdélyben is. Éppen úgy, mint a Horn-kormány önfeladó, a magyar érdekeket félreseprő alapszerződés-politikája, vagy a 2004. december 5-i népszavazás a magyar állampolgárság kiterjesztéséről. Egy fideszes politikus mondta egy ízben, zárt körben a státustörvény kapcsán, hogy nemzeti konszenzus az, ha minden politikai szervezet egyetért, az SZDSZ-t leszámítva. Nyugodtan odavehette volna az MSZP-t is, lévén az csak konjunkturális okokból szavazta meg a státustörvényt, melynek erdélyi alkalmazását megfúrni igyekezett, felhasználva a 2002-es kampányban az Orbán–Nastase-egyezséget. Ez történt most is: a nemzeti szervezetek részvételre és nemmel szavazásra szólítottak, míg a nemzetsemleges és nemzetellenes erők távolmaradásra vagy igennel szavazásra. Erdélyben is a magyar jövőben gondolkodó pártok és RMDSZ-alapszervezetek támogatták a sorsformáló népszavazást kiíró kormányt
Brüsszellel szembeni szabadságharcában, a balliberális erőkhöz kötődő értelmiségiek és szervezetek pedig ugyanolyan vehemenciával támadták azt, mint az anyaországi szövetségeseik.
A lényeg mindenesetre az, hogy a határozott, egyértelmű és 3 300 000 magyar állampolgár által intézményesen kinyilvánított népakarat ellene mondott a brüsszeli diktátumnak, és többletesélyt adott arra, hogy Magyarország megmaradjon magyar országnak.
A szerző az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alelnöke