Az elmúlt fél évszázad meghatározó nyugati alaptétele, hogy a gazdaságot, így a lakosság életminőségét is az egységesülő világpiac hajtja előre és tartja fenn, amelyben az államok szabályozó szerepe fokozatosan elapad. Erre az elképzelésre a „washingtoni konszenzusként” elhíresült, de a valódi konszenzustól azért igencsak távol eső fogalom nyomta rá a végső pecsétet, amely a sikertelen szocialista világrend helyén tátongó űr betöltésére szélsebesen jelentette be igényét. Térhódítása univerzális. Eredményei ugyanakkor nagyon is kétségesek, jelenlegi szerkezete pedig egyre csak recseg-ropog.
Ennek számos, világszerte nyilvánvaló jele a terrorizmus folyamatos térnyerése, a 2008-as lesújtó világgazdasági válság, a menekülők számának megsokszorozódása, a bevándorlás felerősödése vagy akár a közép-európai államok mély kiábrándultsága. De még a legutóbbi amerikai elnökválasztás eredménye is, ahol a politikai elit sokat tapasztalt öregjeivel szemben a a régi konszenzussal való radikálisabb szakításnak hangot adó jelölt nyerte el a választók bizalmát.
Mindemellett a recsegés-ropogás hangjai, illetve a változás szele a jogélet világának szegleteiben is megfigyelhető. Kiválóan példázza ezt, hogy egyre több olyan ügyben kérik az amerikai legfelső bíróság állásfoglalását és orvoslatát, amely így vagy úgy összefüggést mutat transznacionális vállalatláncok nemzetközi jogsértéseivel. Erről tanúskodik az az ügy is, amelyet a bírák idén ősszel vettek napirendre, és amelyben nemrégiben nyilvános meghallgatást tartottak.
A Jesner versus Arab Bank PLC néven indult ügyben az elmúlt huszonöt év során a közel-keleti térségben végrehajtott terrorista cselekmények áldozatai jogvédelemért fordultak az amerikai legfelső bírósághoz a Jeruzsálemben alapított, de mintegy hatszáz leányvállalatán keresztül globális jelenléttel büszkélkedő Arab Bankkal szemben.
Az áldozatok az egyébként nagy presztízsű és elismert hitelintézet felelősségét azért kérik megállapítani, mert álláspontjuk szerint a bank terroristáknak vezetett számlákon lehetővé tette az adományozást, így járulva hozzá a terrorizmus anyagi támogatásához, illetve emellett az öngyilkos merénylők hozzátartozóit úgynevezett mártíromsági juttatásban részesítette. Az ügy különössége ugyanakkor elsősorban nem az állított tényekben keresendő, hanem sokkal inkább abban, hogy egyáltalán hogyan juthat szóhoz az Egyesült Államok bírói hatalma egy tőle igencsak távol zajló esemény megítéléséhez.
Az áldozatok a keresetüket egy 1789-ben megalkotott, úgynevezett Alien Tort Statute (ATS), vagyis a külföldiek kárfelelősségéről szóló amerikai törvény alapján nyújtották be. E jogszabály azon passzusára hivatkoznak, amely szerint a népek jogainak megsértésével okozott kár elbírálására az amerikai bíróságok joghatósággal rendelkeznek.
Ennek megfelelően a kilenctagú legfőbb bírói fórum előtt a megítélendő kérdés egyelőre nem az, hogy vajon az állított tények valósak-e, hanem hogy a bankot egyáltalán perbe lehet-e vonni az amerikai bíróságok előtt. Persze jogos a kérdés, hogy miért porolnak le az áldozatok egy több mint kétszáz éves amerikai törvényt. És mégis miért fordulnak egy távoli, a világ másik szegletében működő igazságszolgáltatáshoz? Mit remélhetnek egy ilyen eljárástól?
Emellett fény derül arra is, hogy ennek az ügynek az áldozatai közel sincsenek egyedül. Velük együtt számos más, hasonló jellegű jogsértés sérelmet szenvedettjei is azonos cipőben járnak. Így például azok a Nigériában őslakos törzsek, amelyek az 1990-es években a holland Shell olajtársaság agresszív terjeszkedési és olajfúrási törekvései ellen békésen demonstráltak.
Tiltakozásukat azonban az óriásvállalat a kormányerőkkel karöltve brutálisan vérbe fojtotta. Szintén Nigériában szenvedtek sérelmet azok a tiltakozók, akik az amerikai Chevron olajóriás környezetkárosító működése ellen adtak hangot tiltakozásuknak, ám demonstrációjukat itt is erőszakosan fojtották el.
Mianmarban az Unocal olajvállalatot vonták kérdőre, amiért a Yadana földgázvezeték kiépítéséhez kényszermunkára fogta a helyi lakosságot, míg az engedetlenkedőket megkínozták. Hasonlóan emberi jogi gyökerű a Yahoo ellen megindított eljárás. Eszerint a Kínában jelen lévő amerikai internetszolgáltató a kínai hatóságok részére kiadta azoknak a demokráciapárti kínai újságíróknak a személyes adatait és elérhetőségeit, akik a cég levelezési rendszerét használták, mindezzel pedig hozzájárult az újságírók bebörtönzéséhez.
Mindebből jól látható, hogy a nevezetes amerikai törvény valójában két évszázadon keresztül, vagyis egészen az 1980-as évekig Csipkerózsika-álmát aludta. Ebből az álmából pedig azon sérelmet szenvedettek segélykiáltásai ébresztették, akik a transznacionálissá váló gazdasági társaságok egyre növekvő számú és egyre súlyosabb méreteket öltő jogsértéseinek estek áldozatul.
Ők nem másnak az áldozatai, mint a nagy ígéretekkel és reményekkel szabadjára engedett gazdasági globalizációnak, amely időközben maga alá gyűrte az államok szuverén szabályalkotási jogainak tekintélyes részét. Továbbra is kérdés azonban, miért fordulnak az áldozatok annak az országnak a bíróságához, amelynek az üzleti körei engedték ki a szellemet a palackból? És emellett hogyan és milyen jogvédelmet nyújthat az amerikai legfelső bíróság az ilyen, valóban súlyos nemzetközi emberi jogi jogsértéseket rejtő ügyekben?
Az amerikai jogéletben Wagner operája nyomán Lohengrin lovagként is emlegetik ezt a törvényt, tudniillik csakúgy, mint a hattyúk húzta csónakban feltűnő Lohengrin lovag, ez a törvény is szinte a semmiből bukkan elő azért, hogy olyan erőkkel szemben nyújtson védelmet, amelyekkel senki nem mert vagy nem tudott szembeszállni. Ennek megfelelően az amerikai legfelső bíróság elnöke, John G. Roberts úgy látja, hogy a törvényen keresztül a bíróságot a „világ erkölcsi őrzőjének” szerepébe kívánják emelni.
Az évszázados törvényt, amely egyedülálló módon nyújt lehetőséget ahhoz, hogy a bíróság joghatóságát kiterjessze a népek jogainak, vagyis a nemzetközi jog megsértésének eseteire, eredetileg a diplomaták és külföldi hitelezők védelmében alkották meg. Ugyanakkor a világ – és benne a nemzetközi jog is – igen nagy utat tett meg a törvény XVIII. századi megalkotása óta. Egyfelől a világ több szempontból kisebb lett, és az országok kölcsönös függésének eredményeként megnövekedett szerephez jutottak a transznacionális vállalatok.
Másfelől viszont a nemzetközi jog az idők során kiterjedtebbé vált, és a diplomaták védelme, valamint a kalózkodás tilalma mellett az emberi jogok egyre szélesedő olyan spektrumának védelmére törekszik, amely átfogja a vállalatok globális működéséből fakadó legsúlyosabb jogsértéseket is. A leporolt törvény tehát mindezek fényében egy új fórum lehetőségét kínálhatja a globalizáció legnagyobb kárvallottjainak védelme érdekében. Ugyanakkor John G. Roberts elnök óva int attól, hogy az amerikai legfelső bíróság ilyen szerepbe lépjen, és idáig a meghallgatásokat követően a bíróság többi tagja is tartózkodó álláspontra helyezkedett.
Az amerikai legfelső bíróság félelme nem alaptalan, ugyanis egy világ feletti amerikai joghatóság kimondása nemcsak visszatetszést keltő, de meglehetősen ellentmondásos jogi helyzetek sorához vezethet. De ha ez így van, akkor vajon miért tornyosulnak még mindig az ilyen jellegű kérelmek az amerikai legfelső bíróság asztalán, és maguk a bírák miért maradnak bizonytalanok, miért veszik folyamatosan napirendjükre az ilyen jellegű ügyeket? A válasz itt is pontosan ugyanaz, mint az arra a kérdésre adott válasz, hogy Amerika miért vált a világ csendőrévé: nincsen más, aki ellátná ezt a feladatot.
A nemzetközi jog nem ismeri el a transznacionális társaságok jogalanyiságát, vagyis bármilyen erősek is a világvállalatok, észrevétlenek maradnak. Olyan nemzetközi fórum sincs, amely előtt működésükért felelősségre vonhatók. Enélkül a „washingtoni konszenzus” meglehetősen foghíjas, és egyre tekintélyesebb számú kárvallottjával sikerei semmiképp nem lehetnek közösek. Emberarcú gazdasági integrálódás így aligha remélhető. A legtöbben továbbra is Lohengrin lovagra várnak a legfelső bíróság következő év során esedékes ítélete kapcsán.
A szerző jogász-közgazdász
