Miközben Európa a görög népszavazás következményeit találgatja vagy éppen egy ismét elhúzódó válságmenedzselésre számít, Magyarországot most már tényleg plakátháború ejtette rabul a köztereken a bevándorlás témakörében.
Azt, hogy népvándorlás kezdődött, de legalábbis egy olyan migrációs hullám, amelyik népvándorlással ér fel, ma már senki sem vitatja. Erről még maga Tamás Gáspár Miklós is rövid beszámolót adott a napokban a Belgrád–Budapest útvonalon tett vasúti hazaútja kapcsán, amikor is a belgrádi járat bizony pillanatok alatt megtelt afgán utasokkal, akik – a szerző szerint is – kényelmes többségbe kerültek a „fehér“ utasokkal szemben. (Lám, ez a fránya PC már bomladozóban van a radikális ballib szerzőknél is!)
Nos: „Az összesen két kocsiból álló szerelvényre fölszállt mintegy kétszáz afgán menekült. A vonat valahogy elindult, a menekültek fegyelmezetten és feszülten hallgattak, a fehér utasok ijedten és feszülten néztek ki az ablakon“ – írja TGM. Aztán persze, hogy a szerző már megint merre bolyong tovább a szerinte fasizálódó európai politikában, az most a tények tekintetében lényegtelen – éljen véleménynyilvánítási szabad jogával. A lényeg: bizony két kontinens milliói indultak el Európába igazából az elmúlt egy év alatt, ami kapcsán nem lehet vitatni a civilizációs egymásnak feszülést, ami az elbukott, multikultis Európában már eddig is elég komoly gondokat okozott. Ám most úgy tűnik, az útra kelt milliók kapcsán valóban történelmi kihívás elé néz az öreg kontinens.
A magyar kormány ezt a huszonnegyedik órában vette észre. Abban pedig, hogy Európa országai a dublini szerződés alapján több ezer menekültet küldhetnének vissza hazánkba, bizony az Orbán-kormánynak is megvan a felelőssége. Méghozzá azért, mert a schengeni határvédelemnek Szerbia felé érdemben nem felelt meg Magyarország az elmúlt öt esztendőben, amikor azok az ezrek szivárogtak be szépen lassan, akiket most Németország, Ausztria és Anglia visszatoloncolna Magyarországra. A korlátlanul szabadon hagyott magyar–szerb határszakasz már 2004-től tátongó lyuk volt a schengeni szöveten, de úgy látszik, csak tavalytól kezdett „elfertőződni“, addig egyetlen kormány sem foglalkozott vele.
De ahhoz, hogy most egyszerre minden belobbanjon, kellett az a liberális, álszent bevándorlásrendészeti szabályozás is, amit Brüsszel Magyarországra kényszerített. Eszerint az illegális határsértőt nem lehetett őrizetbe venni, így mielőtt a magyar állam elvégezhette volna a státusmegállapítást, s eldönthette volna, hogy engedi-e a területén maradását, vagy visszatoloncolja oda, ahonnan érkezett; nos, ezelőtt gond nélkül ülhetett taxiba s mehetett egy kialkudott összegért Bécsig vagy akár Hannoverig. Nem véletlen, hogy Orbán Viktor teljesen jogosan követeli vissza Brüsszeltől a magyar szuverén jogot arra, hogy az illegális határátlépést hadd tarthassa már jogsértésnek, s ebből adódóan, hadd legyen már lehetősége a magyar félnek egy népvándorlási folyamat kezdődő áradatában megállapítania, hogy kit milyen státusban enged területen maradni, vagy kiknek mondja azt, hogy bizony már az előző ország is kellő menedéket tudott volna adni neki.
S itt egy másik fontos kérdéshez érkeztünk!
Méghozzá ahhoz, hogy elfogadható-e Európa közepén annak az afrikainak vagy ázsiainak az érvelése, amely szerint ő pont itt, pont nálunk, vagyis éppen az európai szabad mozgás- és élettér küszöbén ébredt valójában rá, hogy ő menekült, bár minimum négy szabad, független s biztonságos országon szenvedte végig – gyakran valóban embertelen – útját? A magyar kormány helyes választ ad e kérdésre akkor, amikor azt mondja: a szuverén magyar államnak ebben is önálló döntési joga van – még ha nemzetközi szerződések békésebb időszakokból másképpen is rendelkeznek.
Hogy Görögország nem biztonságos terület, hogy Szerbiában nincs megfelelő ellátórendszer a menekültügyben? És akkor mit mondjon a szegény török nép, amely messze erőn felül veszi ki a részét a menekültek fogadásában? Melyik ország jelentkezett be önként, hogy szeretne Törökországnak segíteni? Nem látom a tolongókat a nemzetközi államközösségben… Sőt a sunyítókat látom, mint az Egyesült Államokat, amely úgy van vele, hogy épp elég neki valahogy titokban tartania, hogy saját belső „vízmenekültjei“ vannak már, s Kalifornia bizonyos települései már lakatlanok, miközben a négycsillagos szállodákban is általános a csapvíz napi korlátozása, nemegyszer hiánya.
Igaz, hála Istennek nálunk nincsenek ekkora bajok. Még. De hogy ne is legyenek, ahhoz ma minden korábbival össze nem hasonlítható kihívásokra kell jól, viszonylag gyorsan és önvédelmi reflexek alapján reagálnia a magyar kormánynak. Ha kell, ehhez nemzetközi értelemben mindent vissza kell szereznie a szuverén cselekvéséhez. E törekvések kimagaslóan támogatandók. Ám a kormány felelőssége abban is megvan, hogy mindez ne egy parttalan és primitív gyűlöletáradatot jelentsen Magyarország ellen. Az ugyanis csak ártana a szuverenitás tekintélyének. Ha Magyarországra jössz…, áll most mindenütt az országban valamilyen állítás az óriásplakátokon, vagy éppen ezek kifigurázásai, mint például: „Felcsút, we have a problem!“ Szellemes, de egyáltalán nem vicces. És nem azért, mert az egyik kampány 381, a másik meg 33 millióba került. Amit aztán az egyik a kormányon, a másik meg a civilen akar számon kérni. Oly sekélyes e pocsolya! Ez inkább sajnálatos. Bizony, a bevándorlás korántsem vicces ügy. Görögország sorsa és a mostani, alapvetően muszlim népvándorlás néhány éven belül felforgathatja azt a békés Európát, amelyikminden politikai vitái mellett mégiscsak egy civilizációhoz, egy történelmi kultúrkörhöz tartozik. Még.
Pokol Béla már 2011-ben előre jelezte Európa végnapjai, a demográfiai összeroppanás következményei című könyvében: 2050-re valószínűleg már csak azt mondhatjuk, hogy „egy civilizációs körhöz tartozott“. Múlt időben. Hogy mégse így legyen, ahhoz ma bölcs és erős kell legyen a magyar szuverenitás, ha úgy tetszik, a magyar Leviatán.
A szerző politológus, egyetemi oktató
