Az antikommunistább laikusok bizonyára enyhébb lefolyású agyvérzést kaptak a Biszku-ügy hétfői ítélethirdetésén – az „igazságtétel“ elmúlt 25 évét kicsit is ismerők pedig nagy valószínűséggel csak beletörődve lógatták a fejüket. Ugyanis érthetetlen – valójában nagyon is érthető –, hogy a magyar bíróságok miért igyekeznek maguktól folyamatosan elhárítani a felelősséget, és miért gátolják – ilyen-olyan okokra hivatkozva – immáron több mint két évtizede a bűnösök nevén nevezését.
Furcsa egybeesés, de az igazságtétel jogi kálváriája majdnem napra pontosan a Biszku-ügy újratárgyalását elrendelő ítélőtáblai határozat kihirdetése előtt 24 évvel kezdődött. 1991. május 29-én nyújtották be ugyanis a Zétényi–Takács-féle törvényjavaslatot, amelyet alig egy évre rá Göncz Árpád indítványára az Alkotmánybíróság Sólyom László vezetésével elkaszált. Az akkor sokaknál szintén vérkeringési problémákat okozó döntés lényegében azon az alapon állt, hogy a formális jogbiztonság előrébb való az igazságnál – ezért nem lehet a kommunista bűntettek büntethetőségét újra megnyitni. A testület hátborzongató érvrendszere akkor azt mondta ki, hogy „nem lehet a történelmi helyzetre és a jogállam megkövetelte igazságosságra hivatkozva a jogállam alapvető biztosítékait félretenni. Jogállamot nem lehet a jogállam ellenében megvalósítani. A mindig részleges és szubjektív igazságosságnál a tárgyi és formális elvekre támaszkodó jogbiztonság előbbre való“. A kommunista bűnösök felelősségre vonása kapcsán „féltve őrzött“ elvét az Alkotmánybíróság más esetben persze áttörhetőnek vélte, így minősíthette alkotmányosnak a visszamenőleges hatályú büntetőjogi jogalkotást, amennyiben az enyhébb feltételeket állapít meg „egyszerű“ köztörvényes bűnözők vonatkozásában.
A félelmetes mindebben az, hogy a Fővárosi Ítélőtábla pár napja az AB korábbi okfejtését visszhangozva azt deklarálta, hogy – szintén idézem – a Biszku-ügy speciális megítélést nem igényel, mert „történelmi felelősség és a büntetőjogi felelősség egymásnak nem feleltethetőek meg“, utóbbi megállapítása pedig „egy formalizált eljárás keretében történik“. Ugyanaz a móka játszódik le tehát újra és újra: a jogot valójában megfosztják igazságtartalmától, majd arra hivatkozva, hogy „a jognak“ milyen formalitásokra kell figyelemmel lennie, a valódi igazságszolgáltatást kiherélik. Ez történt a Biszku-ügyben is: az ítélőtábla egész egyszerűen ódzkodott értékítéletet hozni.
A felelősséget azonban nem lehet egyedül a bíróságokra hárítani. Az ügyészség a Biszku-ügy előtt ugyanis jóformán képtelen volt vádat emelni a kommunista terrorgépezet működtetői ellen, és korábban úgy dobálta vissza a Biszku ellen tett feljelentéseket, hogy a mostani eljárásban „meglepetésszerűen“ hivatkozott háborús bűntett – a nemzetközi egyezmények révén – a magyar jog szerint korábban is el nem évülő bűncselekménynek minősült. (A 90-es évek elején valóban zajlottak az úgynevezett sortűzperek, de főbűnösök, mint például Péter Gábor ellen, soha nem indult eljárás).
Éppen ezért volt meglepő olvasni, hogy a Biszku elleni eljárás a magyar jogrendnek amúgy 1952 óta részét képező genfi egyezményben meghatározott „háborús bűntett“, valamint „lőszerrel való visszaélés“ és „a kommunista rendszer bűneinek nyilvános tagadása“ miatt indult, illetve ezekben találta őt az elsőfokú bíróság bűnösnek.
A sokat emlegetett 2011-es „lex Biszkunak“ tehát – amely az egyértelműség kedvéért beemelte az „emberiesség elleni bűncselekmény“ fogalmát is a magyar jogrendbe – vélhetően nem is volt nagyon szerepe az elsőfokú döntésben, amelyet amúgy az ítélőtábla a fent is említett formális okokra hivatkozva dobott vissza. Az ítélőtábla ugyanis azt mondta ki, hogy az elsőfokú bíróság az „ügyfelderítési kötelezettségének nem tett eleget“, lényegében nem derítette fel a tényállást, nem megfelelő mennyiségű bizonyítékot és nem kellőképpen értékelt stb. Bár a másodfok éppen azért nem mentette fel Biszkut, hanem utasított új eljárás lefolytatására, mert „a további bizonyítás eredményre vezethet“, azt azért félelmetes volt hallgatni, hogy az ítélőtábla szerint az 1956. decemberi salgótarjáni sortűz és Biszkunak a karhatalmista fellépést sürgető tevékenysége – illetve az elsőfokú bíróság indoklásának vonatkozó része – „nem alkotott olyan zárt logikai láncolatot, amely egyértelművé tette volna, hogy Biszku Béla akaratának megfelelően zajlottak az események“.
Azt tehát jelen helyzetben a másodfokú határozat konkrét szövegének ismerete nélkül nehéz eldönteni, hogy ki hibázott: az ügyészség, az elsőfokú vagy a másodfokú bíróság. Az viszont látható, hogy még most is, amikor az alaptörvény mondja ki a kommunista bűncselekmények elévülhetetlenségét, és használható lenne a „lex Biszku“ is, az igazságszolgáltatás szervei egymásnak passzolgatják a felelősség labdáját. Mivel jelen esetben a bíróság döntése – bár az nagy valószínűséggel alaptörvény-ellenes – alkotmányjogi panasszal nem támadható, ugyanis az annak benyújtásához szükséges formai elemek nem állnak fenn, valamilyen megoldást – akár jogalkotói szinten – szükséges találni.
Ezért is megfontolandó a büntető anyagi és eljárásjogi szabályok Nemzeti Emlékezet Bizottsága által is javasolt kiegészítése, mely javaslat a szóban forgó kiemelt jelentőségű ügyek esetén az elkövető halálát nem tekintené büntethetőséget megszüntető oknak, így a nyomozást és a bírósági eljárást nem lehetne megszüntetni a gyanúsított vagy a vádlott halála miatt. Figyelemmel természetesen a büntetőeljárás alapvető céljaira, de arra az alkotmányos szabályra is, mely szerint az MSZMP és jogelődeinek vezetői el nem évülő felelősséggel tartoznak az 56-os forradalom vérbe fojtásáért és az azt követő megtorlásért, mindezen módosításokat – éppen a Biszku-ügy várható elhúzódása miatt – úgy lenne érdemes megtenni, hogy azok a már folyamatban lévő eljárásokra is alkalmazandóak legyenek.
Ja, és ami majdnem kimaradt: sem az ítélőtábla szóbeli indokolása, sem a bíróság sajtóközleménye nem tért ki arra az apró kérdésre, hogy amúgy Biszku Béla a Duna TV-nek évekkel ezelőtt adott interjúja alapján bűnös-e a kommunista rendszer bűneinek nyilvános tagadásában. Hogy is fogalmazott akkor Biszku? „A kommunista rendszerért való harc igazságos volt“.
Az igazságérzet – és Hugo Grotius – viszont éppen azt mondja: „az nem lehet, hogy súlyos bűntett ne legyen büntethető“.
A szerző vezető elemző
Alapjogokért Központ
