Egyes munkatípusok iránt nő, mások iránt csökken a kereslet. A kialakuló részpiacok, szegmensek között pedig alig van és a jövőben sem lesz átjárhatóság. Ez a gyakorlatban abban nyilvánul meg, hogy elkülönülnek olyan jól fizető és állandó alkalmazást kínáló munkahelyek, amelyekbe szinte lehetetlen átlépni azoknak, akik ma a gyengébben fizető, kevés tudást igénylő munkák valamelyikét végzik, főleg, ha azok nem is állandó foglalkoztatást, hanem kikölcsönzésen alapuló alkalmazást jelentenek.
Az átlépéshez ugyanis komoly át-, illetve továbbképzésre lenne szükség, amelyet az alacsony bérű munkavállaló nem tud finanszírozni. A fejlett országokban nő a nagyobb tudást igénylő munkahelyek száma, ahol a dolgozók többet is keresnek, és egyre kevéssé lesz szükség alacsonyan képzett emberekre, mivel az ilyen munkákat kihelyezik a kevéssé fejlett országokba.
Az Eurofond kutatói szerint az igényes munkahelyek számának bővülése zajlik például Ausztriában, Svédországban, Nagy-Britanniában, de még Lengyelországban is. Ugyanakkor kiemelik, hogy Magyarországon és Olaszországban az utóbbi időben az alacsonyabban fizető munkahelyek száma nőtt meg. Ez nyilvánvalóan összefügg az összeszerelő munkahelyek fokozott betelepülésével.
Azonban annak, hogy várhatóan felgyorsul a digitalizáció és a robotok terjedése, óvatosságra kell intenie azokat országokat – közöttük bennünket is –, amelyek gazdaságában nagy az összeszerelő munkahelyek és az időszakos, kölcsönzött foglalkoztatásban dolgozók aránya. A kutatók ugyanis arra is rámutatnak, hogy ezek az alacsony tudást és képességeket igénylő munkahelyek gyakran nem is állandók, hanem csak időszakosak. Munkaerő-kölcsönző cégek telepítik ki az embereket a vállalatokhoz azok igényei szerinti munkára és időtartamra. Ezek a munkavállalók még kiszolgáltatottabbak, mint a főállású társaik.
A kutatóintézet szerint Magyarországon a kölcsönzött munkaerő körülbelül 35 százaléka tudna átlépni állandó foglalkoztatásba. A cseheknél ez az érték hasonló, de jobb például a szlovákoknál (40 százalék), az osztrákoknál (50 százalék), a letteknél (55 százalék) és a litvánoknál (közel 40 százalék). Mivel a munkaerőpiac a robotizáció fokozódásával tovább szegmentálódhat, az átlépés az egyik munkacsoportból a másikba is tovább nehezedhet. Ezért nem mindegy az sem, hogy egy ország milyen új munkahelyek teremtésére törekszik. Nem elég ma már annak örülni, hogy a cégek új munkahelyeket teremtenek. Csak azokat a cégeket érdemes betelepülésre ösztönözni, és főleg költségvetési támogatásban részesíteni, amelyek jól fizető, igényes és tartós alkalmazást biztosító munkahelyeket is teremtenek. Mert különben olyan időzített bombát helyezünk el ma a munkaerőpiacon, amely a jövőben növekvő munkanélküliség formájában fog robbanni. A kutatók előrejelzést készítettek arról, hogy mely munkahelyeket válthatják fel legkorábban a robotok. Eszerint a leggyorsabban robotizálható munkák a termelési, s gyártási és az építőipari területen találhatók.
Viszont várhatóan nő az igény a számítógépes programozók és a műszaki-gazdasági szakértők, szaktanácsadók iránt. De növekszik a kereslet a humán szolgáltatások területén is, hiszen ezeken a területeken kevéssé várható a robotok elterjedése. Magyarországon, ahogyan azt a nemzetközi és hazai elemzések is kimutatják, túlzottan nagy az összes lehetséges munkahelyen belül az összeszerelő, szalag mellett végzett munka aránya. Az összeszerelő-iparral a gazdaság szempontjából az a legnagyobb gond, hogy gyakorlatilag behozza az anyagokat, részegységeket és a tudást, és a magyar munkavállaló feladata, hogy ezekből végterméket állítson elő. A végterméket pedig exportálják, azaz elhagyja az országot. A tudás így nem nálunk teremtődik, és nem is itt adódik hozzá a termelési folyamathoz. Mi csak a fizikai munkát adjuk hozzá. Az ország fejlődését az segítené, ha az itthon keletkezett magyar tudás itthon épülne bele a termékekbe és szolgáltatásokba, és ez a beépült tudást – amely nagyobb hozzáadott értéket képvisel – használnák fel itthon vagy exportálnák.
További gond, hogy az összeszerelő munkahely a munkavállaló szempontjából is hátrányos lehet. A monoton, nagy idegfeszültséggel járó, általában több műszakos munkaszervezésben folyó munka fizikai és mentális problémákat okozhat. De még komolyabb hátrányai vannak akkor, ha a szalag mellett dolgozó ember, képességei és tudása folytán, nagyobb hozzáadott érték termelésére is képes lenne, mint amennyit a szalagmunka megkíván tőle. A munkavállaló esetén ilyenkor alulfoglalkoztatásról beszélünk. Az újabb kutatások nemcsak a munkanélküliség, de az alulfoglalkoztatottság esetén is összefüggést találtak a munka típusa, valamint a munkavállaló romló mentális és fizikai állapota között. Ez pedig növeli az ország egészségügy kiadásait.
De a jövő szempontjából legveszélyesebb probléma, hogy a mai összeszerelő munkahelyeken alacsony bérért dolgozó és tudásukat, képességeiket tekintve gyakran alulfoglalkoztatott dolgozók – ahogyan arra a kutatók figyelmeztetnek – kis eséllyel lesznek képesek átlépni a jól kereső munkavállalói csoportba, hiszen nem használt tudásuk elkopik. Ez növekvő munkanélküliséghez és szociális kiadásokhoz vezethet. Ugyanakkor veszít a gazdaság is, hiszen ha valamennyi munkavállaló tudását és képességeit jól lehetne hasznosítani, akkor nagyobb lehetne a hozzáadott új értékteremtés. A robotizáció természetesen nem egyik napról a másikra fog lezajlani, így arra fel lehet készülni, megfelelő stratégiával negatív hatásait csökkenteni lehet, a keletkező új lehetőségeket pedig jobban ki lehet használni. Hiszen a jövőt a ma döntései alakítják. A hangsúly a felkészülésen, a stratégián van. A népszerű A robotok támadása című, 2015-ben megjelent könyv szerint a megoldás a több és jobb képzés felsőfokon és a szakmai képzésben egyaránt. A magasabb tudásszint teszi lehetővé az igényesebb munkahelyek felé történő elmozdulást, a „gépek terjedése előtt” járást.
Ez a faladat nálunk is időszerű, és nem bízható spontán piaci folyamatokra. Hiszen a gazdaságban működő cégek mai problémáikat akarják megoldani, ma van szükségük például összeszerelő munkásokra. A jövő érdekében ezért aktív állami részvételre, tudatos és tervezett humánvagyon-fejlesztésre van szükség. Már ma kell azzal foglalkozni, miként lehetne a magyar munkaerőt felkészíteni arra, hogy a jövő gazdaságában minél többnek jusson jól fizető, minőségi munkahely. Ehhez nyilvánvalóan két dolog kell: egyrészt az, hogy a magyar gazdaságban egyre több jól fizető, igényes, a robotizáció által nem érintett munkahely maradjon meg, illetve keletkezzen.
Ennek biztosítása az aktív gazdaságpolitika feladata. Másrészről arra van szükség, hogy az oktatási és továbbképzési rendszer felvértezze a jelen és a jövő munkavállalóit arra, hogy képesek legyenek tudással és folyamatos tanulással bekapcsolódni a jövő gazdaságába. Azaz ne „kalapácsembereket”, egysíkú, csak adott munkafolyamatot nagy gyorsasággal elvégezni képes munkásokat akarjunk képezni, kiszolgálandó a mai összeszerelő munkahelyek igényeit.
A jelen munkaerő-kereslet kielégítésével és a jövő minőségi munkaerő-kínálatának megteremtésével egyszerre és rendszerszemléletben kell foglalkoznunk. A feladat egy olyan átfogó stratégia kidolgozása, amely egyrészről segíti a gazdasági szerkezet tudás- és minőségorientált irányba való elmozdítását, másrészről ehhez biztosítja a minőségi munkaerőt. A két terület nem választható el egymástól. A gazdaságpolitikai oldalról, az Irinyi-terv kapcsán megtörténtek az első lépések, de ez nem elegendő. Ezeket össze kell kapcsolni egy humán fejlesztési stratégiával. Ilyen rendszerszemléletű, jövőorientált és jövőépítő gazdasági, és humánfejlesztési stratégia nélkül ugyanis könnyen válhatunk a gyorsuló technológiai haladás veszteseivé.
A szerző közgazdász, egyetemi tanár