A második helyen a zöldpárti Alexander Van der Bellen futott be 21,3 százalékkal. A harmadik helyen Irmgard Griss független jelölt végzett 18,9 százalékkal. A bevándorláspárti, a multikulturalizmust pótvallássá emelő két kormányzópárt (SPÖ és ÖVP) jelöltjei nemcsak egyszerűen leszerepeltek, hanem megsemmisítő vereséget szenvedtek, simán padlót fogtak a 11-11 százaléknyi eredményükkel. Mivel a második fordulóban az első két helyezett mérkőzik meg újra, ezért esélyük sincs arra, hogy ők adhassák az államelnököt, mint ahogyan tették ezt 1945 óta.
Kevesen tudják, hogy a bukott kormányzópártok, az Osztrák Szociáldemokrata Párt (SPÖ, 1991-ig Osztrák Szocialista Párt néven) és az Osztrák Néppárt (ÖVP) az uralmukat akkor alapozták meg, amikor Ausztria még nem volt szabad. A szovjet parancsnokság Bécs elfoglalása után az 1933-ban feloszlatott parlament utolsó elnökét, a 75 éves szociáldemokrata Karl Rennert kérte fel kormányalakításra, aki egyébként hét évvel korábban az Anschluss lelkes népszerűsítője volt. A megszálló hatalmak engedélyével három párt alakulhatott meg: az Osztrák Szocialista Párt, az Osztrák Néppárt és a szovjet hadsereg különleges védelmét élvező Osztrák Kommunista Párt. Ezek 1945. április 27-én ideiglenes kormányt alakítottak, amelyet a Vörös Hadsereg nevében Tolbuhin marsall még aznap elismert, a nyugatiak bizalmatlansága azonban csak lassan oldódott, végül 1945. október 20-án ők is elismerték az új kormányt. Ilyen előzmények után joggal merül fel a kérdés, hogy politikai alapszerkezetére tekintettel Ausztria a Nyugat legkeletibb vagy a Kelet legnyugatibb országa lett-e 1945 után?
Az 1945 utáni osztrák pártrendszert napjainkig a ma még kormányzó két nagy párt – a SPÖ valamint az ÖVP – dominanciája és az egypártrendszer sajátosságait mutató szimbiózisa jellemzi. A közös kormányzások idején a két nagy párt kényesen ügyelt a tisztségek arányos elosztására, ennek megfelelően a kancellárt az egyik, az alkancellárt a másik nagy párt adta, a miniszteri tárcákat pedig a lehetőségekhez mérten fele-fele arányban osztották el egymás között. A tisztségek pártkönyv szerinti elosztása nemcsak a politikában, hanem a gazdaság és a kultúra területén is érvényesült és érvényesül napjainkban is, a portástól egészen a vezérigazgatóig. Az avatatlan szemlélőnek Ausztria a demokrácia mintaállamának tűnhet. A valóságban azonban a hatalommegosztás zárt rendszere következtében Ausztria autoriter demokráciává vált.
Mára eljött a régi rend vége. Most olyan földrengésszerű változás történt az elnökválasztás első fordulójában, amelyhez hasonló 2010-ben hazánkban volt tapasztalható, amikor a korábban nyolc évig kormányzó szabad demokraták és szocialisták nemcsak egyszerűen kikerültek a hatalomból, hanem a nép egyszerűen kihajította őket abból. Az osztrák kormányzó pártoknak fekete vasárnapja lett ez a választási forduló. Az eredmények egyszerre tükrözik az elemi erejű rendszerváltó hangulatot és a kormánykoalícióval szembeni csalódottságot, kiábrándultságot. A mostani választás erőteljesen átírta Ausztria sok évtizede rögzült politikai térképét és megrendítette a kormányzópártok legitimációját. Mindezt előrevetítették a tavalyi tartományi választások eredményei is, amelyek a Szabadságpárt ugrásszerű előretörését mutatták, azonban a kormányzó erők nem tanultak belőle.
Werner Faymann osztrák kancellár, aki az SPÖ elnöki tisztségét is betölti, valamint több kormányzati vezető politikus csalódottságának és elkeseredettségének adott hangot a választási eredmények miatt. Ebből is látszik, valójában nem értik, mi történt, nem érzékelik, hogy teljesen megszakadt az élő kapcsolatuk a tömegekkel. Még mindig nem vették észre, hogy leáldozóban van az erőltetett nemzetellenes bevándorláspárti politikájuk. A választók a migrációs kihívásokra életszerűen reagáló, azokat hatékonyan kezelő és saját népük érdekeit szem előtt tartó politikai erők felé fordulnak. Elérkeztünk oda, hogy a politikai vezetők nem értik saját népüket, a nép pedig benyújtotta a számlát: felmutatta a piros lapot a két despota kormányzópártnak. A nép nem felejt és a népet nem lehet lecserélni, nem lehet leváltani, de az alkalmatlan, tehetségtelen, saját nemzetüket kiárusító politikusokat igen. Az osztrák emberek megelégelték, hogy az ország vezetői a migrációs krízishelyzetre alkalmazott liberális ideológiai alapú megoldásaikkal a szemünk láttára lassan, de biztosan a hagyományos, megszokott és biztonságot nyújtó társadalmi viszonyokat felszámolják és intézményesítik az országban az állandó felfordulást.
Az osztrák uralkodó politikai elit ez idáig nem tudott, de szíve szerint nem is akart határozottan és keményen fellépni az illegális bevándorlókkal szemben. Sőt, egy időben szinte rivalizált a németekkel az irányukban tanúsított engedékenységben és előzékenységben. A multikulturalizmus káprázatát hajszoló utópista Faymann és társai a választások előtti hónapokban, szakítva a nyitott kapuk rögeszméjével, korrekciót hajtottak végre menekültpolitikájukban. Azonban ez részükről átlátszó és elkésett lépés volt, az emberek előtt még inkább hiteltelenné váltak. Ezt a hitelességi deficitet csökkenthetné, ha a kormányzó erők referendumon megkérdeznék választóikat, mit is szeretnének bevándorlásügyben. Ráadásul így olyan döntések születhetnének, amelyeknek a hitelességét Brüsszel sem kérdőjelezhetné meg. Faymannék politikai jövője viszont vélhetően arra már nem ad lehetőséget, hogy megkérdezhessék a népet.
A szerző jogász