Az athéni 0-1 után azzal vigasztaltuk magunkat, hogy csak egy meccset vesztettünk el, a reményt még nem: van – és nem is bűvészkedéssel kalkulált – matematikai esély arra, hogy befussunk az első helyre a C liga 2. csoportjában. Így hát most azt se hallgassuk el: immár az sem kizárható, hogy utolsók leszünk és kiesünk. Négy mérkőzés, egy győzelem, egy döntetlen, két vereség az idegenbeli mérleg két évtizedes mélyponton – ijesztően kevés. Tisztelettel, ez a helyzet, amiből ki kell indulni.
Ám a futball nem matematika, ezt régóta tudjuk. Azontúl, hogy a véletlen, az esetlegesség is hatalmas szerepet játszik az eredmény alakulásában, az egészet átszövik az érzelmek. Benne az indulatok. Amelyek Tallinnban újfent túlcsordultak. Szalai Ádám a találkozó után emelt hangon ismét kiosztotta a magyar újságírókat. Több tiszteletet követelt tőlünk.
Ezt mi is elmondhatnánk.
Az andorrai szégyen után terjedelmes cikkben fejtettem ki a véleményemet azzal kapcsolatban, mennyire torz a labdarúgók, mindenekelőtt a válogatott játékosok és a sajtó közötti kapcsolat. Nem kívánom megismételni az akkori gondolataimat. Csupán annyit érdemes ismét leszögezni: nem volt ez mindig így, ezért a torz helyett helyesebb eltorzult viszonyról beszélni.
Újabb példáját kaptuk annak, hogy ez az áldatlan állapot milyen fonák helyzeteket szül. Kollégám a mérkőzés előtti, vasárnapi tallinni sajtóértekezleten – hiszen ez a dolga – újságíróhoz illő valódi kérdést intézett Marco Rossihoz: Szalai Ádám, aki hat mérkőzés óta gólképtelen a válogatottban, töretlenül élvezi-e a bizalmát? A szövetségi kapitány őszinte, egyenes válasszal szolgált. A kérdés – nem a válasz! – mégis önálló életre kelt és botránnyá dagadt.
Értem én, hogy miért. A futballistákra jellemző kivételezettség érzetén felül a csapatkapitány esetében azért is, mert megosztó személyiség. Szerintem ezt ő maga is érzi, sőt tudja. Eleve a játékstílusa miatt, és a megítélését a hírhedt „telki beszéd” még inkább polarizálta. (Persze említhetjük egy másik „közszereplését”, a norvégok elleni pótselejtező után rögzített kocsmai jelenetet is, amely mindenkit meggyőzhetett arról, hogy Szalai is érző ember, áhítja az elismerést, a szurkolók szeretetét.)
Gulácsi (1) és Kádár (4) három alkalommal is lehorgasztott fejjel vette tudomásul a kapott gólt
Fotó: Reuters
A konfliktusok elől nem elmenekülni kell, hanem kibeszélni, sőt tisztázni azokat. Szalai Ádám esetében szerintem ez roppant egyszerű. Aki rendszeresen szerepel a Bundesligában, sőt idén a Bajnokok Ligájában, és gólokat is szerez, annak – akár tetszik, akár nem – kétségbevonhatatlanul helye van a magyar válogatottban. Sőt Marco Rossi fontos dologra hívta fel a figyelmet Szalaival kapcsolatban: igenis példakép. Nem azért, ahogy átveszi a labdát, ahogy érkezik a kapu elé, hanem mert ízig-vérig sportember, testben, lélekben egyaránt, kihozta magából képességeinek a legjavát, sőt… Ha ezt elmondhatnánk az elmúlt 10-20 (50-60) év minden magyar játékosáról, nem itt tartana a magyar futball.
De hogy ne csak róla beszéljünk: ugyanez igaz az európai elitben szereplő – persze csak rendszeresen szereplő, de ez most fennáll – minden játékosra, tehát Gulácsi Péterre, Sallai Rolandra, Nagy Ádámra és immár Willi Orbánra is. A mindenkori szövetségi kapitány egyszerűen nem teheti meg, hogy kihagyja őket. Saját szakmai alkalmatlanságának a bizonyítványát állítaná ki, mint az a társulatigazgató, aki lecseréli az ünnepelt primadonnát egy neki ugyan kedves, de egyébként nem sokra tartott, bájos műkedvelőre.
Ez a helyzet sokkal inkább lehetőség, mint kötöttség: rég volt egyszerre ennyi magasra taksált játékos a válogatottban. Ugyan érthetetlen, hogy Gulácsi címeres mezben miért bakizik túl sűrűn, de a klasszisa nyilvánvaló; Nagy Ádám végre nemcsak „oldalra” passzol, amivel többen bírálták, hanem vezéregyéniséggé lépett elő, Sallai Roland feledteti Dzsudzsákot, Willi Orbán pedig az ölünkbe pottyant (nagy kár, hogy azzal a katartikus lehetőséggel, amit a sikeres bemutatkozása ígért, nem sikerült élnie).
Nem megfeledkezve a többiekről: Kleinheisler egyre érettebben játszik, Kovács István magára talált, Nagy Dominik bizonyította, hogy lehet rá számítani, Gyurcsó és Varga Roland is bevethető – csak a védelmet kell végre összerakni. A rokonszenves, ezer fokon izzó kapitány előtt ez a legnagyobb kihívás. Nem állapot, hogy nincs balhátvédünk (sérüléséből felépülve talán Korhut lehet a megoldás), és – ne hallgassuk el – Kádár szembetűnő visszaesésére is jó lenne magyarázatot kapni.
Sértődés nélkül.
A cél ugyanis közös. Senki sem szeretné megélni, hogy a 2020-as Európa-bajnokságon a Puskás-stadionban ötezer néző előtt Finnország–Koszovó találkozót rendezzünk. A magyar válogatottat várjuk oda. Felejthetetlen, megismételhetetlen élményként.
