Egy késő tavaszi szombat estén Szőnyi Ferenc komáromi építési vállalkozó az építkezés másnapi folytatásáról egyezkedett a leendő ház tulajdonosával. A másik azt mondta, vasárnap reggel nem jó neki, mert futni megy a pályára. Hová mész? – kérdezett vissza a vállalkozó. Csak a pályára, futok öt-hat kört – mondta a másik. Muszáj fogyni egy kicsit. Az nekem se ártana – bólintott a vállalkozó. Másnap reggel a pályán találkoztak. A következő héten megint ott voltak, de akkor már két körrel többet mentek. Szőnyi Ferencben közben ott motoszkált a kérdés, vajon mitől veszíti el a súlyát a futó? Hogyan működik a mechanizmusa, miről szól a futás valójában?
Utánaolvasott, és minél több választ kapott, annál jobban érdekelte a kérdés. Növelni kezdte az edzésadagot. A város határában letette az autót, kimért egy három és fél kilométeres távot, azt reggelente lefutotta oda-vissza. Később kilenc kilométerre emelte a távolságot, majd tizenháromra.
Fokozatosan tizenhat kilót veszített a súlyából, átalakult az életritmusa, idővel két számmal nagyobbra kellett cserélni a cipőit. Negyvenhárom éves volt, amikor a mindennapos futás az élete része lett, a naptár 2007 nyarát mutatta. Egy évvel később 122 kilométert futott. Két év után kétszeres távú Ironman versenyen figyeltek fel a nevére. Idén júniusban megnyerte a világ alighanem leghosszabb futóversenyét, a Himalájában rendezett The Hell Race-t.
Ennek távja 480 kilométer, a szintkülönbség tízezer méter felfelé, hétezer lefelé. A verseny idejébe beszámított pihenőkkel együtt 113 óra alatt teljesítette.
Saját magát a rendszerváltás gyermekeként határozza meg, abban az időszakban lett vállalkozó, amikor az önálló kezdeményezések előtt kinyílt a világ. Szőnyi Ferenc gépszerelőnek tanult, megnősült, négy gyermeke született, szolgált sorkatonaként. Vállalkozása mindig a lehetőségek kereséséről és a növekedésről szólt. Volt fuvarozó, árult műszaki termékeket, belevágott a nagyüzemi állattartásba. Harmincezer csirkét nevelt egyszerre, miközben az infláció a harminc százalékot közelítette, csak a jó időben megvásárolt takarmány drágulásán keresett kétmillió forintot, igaz, mire levágták az állatokat, már el is vesztette a pénzt. Divatáru-kereskedést nyitott, a privatizáció során vásárolt üres étteremben varróüzemet indított. A következő lépés az építőipar volt, Komáromban nagy társasházat és üzletközpontot is épített, később tervezőirodát nyitott a városban.
A 2008-as válság új fejezetet nyitott az ő életében is. Akkor már futóversenyekre járva olyan településeken is megfordult, ahová turistaként talán soha nem ment volna el. Olaszországban felkeltette a figyelmét egy sajátosan kialakított pizzéria, a kemence a tér közepén állt, a szakácsok középen sürögtek-forogtak, a vendégek minden oldalról körbeülték őket, nézték, melyik étel hogyan készül, és úgy tűnt, „még a szemükkel is esznek”. Itthon ő is csinál egy ilyet, döntött, és saját kezűleg látott neki a legnagyobb lányának vásárolt, ám a lánya elköltözése után üresen maradt ház átalakításának. Másfél évig dolgozott az átalakításon. Nagy konyha, teraszok, különterem, sziklakert és játszótér. A középpontban a kemence állt, amelyben egyszerre huszonhat pizzát lehetett sütni. „Szakácsot egy jó nevű győri pizzériából loptam” – folytatja a történetet kéretlen egyszerűséggel. A megnyitón ott ült szinte minden fontosnak tartott vendég a különteremben, az étterem telt házzal ment, volt olyan nap, amikor 260 pizza készült.
Másfél év után mégis elég volt belőle. Akkor már több gíroszt adtak el, mint pizzát, ő pedig munka mellett készült az első, 363 kilométeres himalájai futóversenyére. Reggel hatkor elment a friss csirkéért, fél hétkor feltett főni harminc kiló húst, majd elment futni. Negyven percig futott, addigra felforrt a víz, akkor lejjebb vette a lángot, majd leszűrte a húst. Kilenckor hazament, átöltözött, futott másfél órát. Tizenegykor megint ott volt az étteremben, mert érkeztek a rendelések, és ő volt a futár. Ha nem volt semmi különös, este tízkor hazament. Ha kellett, maradt tovább is. Másnap reggel hozta a harminc kiló csirkét.
Utánaszámolt, kiderült, hogy tulajdonosként övé a legalacsonyabb óradíj. A költségek, adók és bérek kifizetése után megmaradt összeget elosztotta napi tizennégy órával, és a végösszeg kevesebbre jött ki a mosogatólány órabérénél. „Nincs tovább” – vonta le a következtetést. Nem sokkal később bérbe adta az éttermet, majd az első himalájai futóversenyről visszatérve az ingatlant is eladta.
A futáshoz szükséges, ám hosszú időn át rejtett képességei 2001 tavaszán mutatkoztak meg.
A budapesti állatkertből kilépve látták meg a Samsung Marathon plakátját. A hirdetményben valami olyasmi állt, hogy „Fuss át Budapesten, lezárjuk miattad a várost…” Mintha minden szóban valami neki szóló üzenet állt volna. Szőnyi Ferenc akkor azt mondta a feleségének, ide el kell jönni. Lezárják az Andrássy utat, hogy azon futhassak, ezt nem lehet kihagyni. A felesége azt mondta, nem vagy normális, soha nem futottál, hogy indulhatnál el egy maratonon. Mikor lesz a verseny? A jövő hét végén.
A versenyig hátralévő egy hét alatt minden reggel és este futott. Az első napon 3,2 kilométert, azután négy és felet. A versenyből nem sok emléke maradt meg, tizenhat év távlatából visszatekintve azt mondja, az első 40 kilométer kitörlődött. A rajtnál az volt a benyomása, hogy mindenki gyorsabban fut nála. A Duna-parton felállított frissítőpontokon elvette a felé nyújtott poharakat, és ivott. Ezt leszámítva csak a fájdalom élménye maradt meg. Vízhólyag, vérhólyag, levált köröm, elsavasodott ízületek. Rémlik, le akart hajolni, hogy megkösse a cipőjét, de nem tudott. Az utolsó két kilométeren a szégyenérzés tartotta talpon.
Az út két oldalán sorokban álltak az emberek, tapsoltak, kiabáltak, ő pedig szégyellte magát, hogy csak így tud futni, alig mozgó, merev lábakon. Azután feltűntek a liget fái, és beérkezett a célba. Megcsinálta. Kapott egy emléklapot, az állt rajta, 4 óra 3 perc és 53 másodperc. Élete első maratonját olyan idővel teljesítette, amellyel a mezőny felét maga mögött hagyta.
A következő hat évben nem sportolt. 2007-ben egy ismerősét elkísérve ment le a futópályára. Hétről hétre növelte edzésadagját. Amikor már 16 kilométert futott, és kifejezetten büszke volt magára, először szembesült azzal, hogy valamit nem jól csinál. A városban akkor sokan futottak a Komárom és Komárno közötti tíz kilométeres versenyre készülve. Párja kerékpárral kísérte őt a hétvégi edzésen, majd, amikor befejezte, azt mondta neki: a többiek nem így csinálják. Ők futnak. A megjegyzés rosszulesett, de jogos volt, Szőnyi Ferenc figyelmét egy idősebb barátja is felhívta arra, hogy nem jó a technikája.
Még csiszolatlan futótechnikával állt rajthoz 2007 augusztusában Csákváron, élete első 12 órás futóversenyén. Az autóval beparkolt a pályára, a csomagtartóban várta őt két párizsis szendvics, víz és kóla. Megkezdődött a verseny, egész nap rótták a köröket, néha megállt enni, inni. Este, amikor a szervezők „lelőtték” a futamot, mindenki megállt, a versenybírók kimérték a távot. Várakozás közben feltűnt, hogy az összes futó ismerős, emlékszik a zöld nadrágos emberre, a szürke pólósra, a piros alsóban futó lófarkas lányra. Mindegyiküket megelőzte, egy izomtrikós, copfos figura viszont őt előzte meg az utolsó órában. Közben odaért a versenybíró, közölte, hogy 124,6 kilométerrel zárt, mehet az eredményhirdetésre.
– Nem lehet még hazamenni? – kérdezte.
– Dehogy lehet, te lettél a második.
A következő időszakban sorra jöttek az ultrahosszú versenyek, Bécs–Budapest, 50 kilométeres bajnokság, Duna menti 150 kilométeres verseny, a sárvári 24 órás verseny, a 212 kilométeres Ultra Balaton. Közben barátságot kötött egy idősebb triatlonistával, Kiss Lászlóval, aki kerek perec megmondta neki: Szőnyi Feri, te nem tudsz futni. Hát hogy rakod a lábad? A vízhólyagok, sérült körmök és a visszatérő csonthártyagyulladás azt sejtette, igaza van. Végül egy futókra specializálódott orvos hívta fel a figyelmét arra, hogy kifordítva lépeget, mint a kacsa, figyeljen arra, hogy előre fordítsa a lábfejét.
Később, amikor már ő tanított másokat, mindenkinek felhívta a figyelmét, hogy a futólépés akkor jó, ha nem lehet hallani. Nem csoszog, nem csapódik, nem súrlódik. A cipőtalp végiggördül a talajon, ütődés nélkül. Ilyen a tökéletes futólépés, amelyre törekedni kell.
Barátja 2008-ban azzal hívta fel: Feri, találtam valami neked valót, írd fel a számokat: 7,6, 360, 84. Hat hét múlva Bonyhádon kétszeres távú Ironman verseny, 7,6 kilométer úszás, 360 kilométer kerékpár, 84 kilométer futás. Szőnyi Ferenc azt felelte, van egy kis baj, nem tudok úszni. Egy ismerőse bevitte őt a vízilabdacsapat edzésére, a tréner az mondta, a gyorsúszás reménytelen, próbálja meg mellben leúszni a 7,6 kilométert. Gyakorlás közben a szomszéd sávban úszó sportolóval beszélgetett. „Hülye vagy, hét kilométer mellúszás után nem fogsz tudni futni, szétmegy a térded, muszáj gyorsban úszni” – mondta neki a másik.
Megnézte a gyorsúszását, majd azt tanácsolta, ne haladni akarjon mindenáron, hanem a levegővételre figyeljen, miközben a jobb kezét emeli, keresse meg azt a pontot, ahol kényelmesen tud levegőt venni. Aznap éjjel Szőnyi Ferenc alig aludt valamit, a gyorsúszás mozdulatai jártak a fejében. Reggel kiment a strandra, és a hátsó medencében felfeküdt a vízre. Lábbal hajtotta magát, bal kezét előrenyújtotta, jobbal lassan tempózott, közben kereste az ütemet, mikor tud könnyen levegőt venni. Észre sem vette, hogyan úszta át a medencét, egyszer csak nekiütődött a szemközti falnak. Megfordult, visszaindult. Megtett vagy ötven hosszt, közben kísérletezett a mozdulatokkal. Este odament a vízilabdaedzőhöz, és azt mondta neki:
– Sanyi bácsi, az éjjel megtanultam úszni.
– Mutasd – mondta az edző, majd elismerően nyugtázta, hogy tényleg így van.
A bonyhádi versenyen az úszószám nyertese 1 óra 43 perc alatt végzett, Szőnyi Ferenc 4 óra 20 perc alatt úszta le a 7,6 kilométert. Amikor kimászott a vízből, a lánya ráérősen sétált felé egy tányér palacsintával. Gyorsan evett néhány falatot, egy tévéstáb közelről vette, ahogyan úszás után palacsintázik. A biciklitárolóban már csak két kerékpár árválkodott. Harminckilencedik helyen állt, amikor nekiindult a 360 kilométer biciklizésnek. A város környékén kijelölt körpályán haladva többeket megelőzött. Amikor sötétedni kezdett, az egyik ellenőrző ponton azt mondta a versenybírónak:
– Szóljatok a többieknek, hogy mindenki kapcsolja fel a lámpáját, és jobbra tartás van, mert balról Szőnyi Feri előz.
A kerékpáros versenyszámot 12 óra alatt teljesítette, voltak, akiket többször is lekörözött. Az ötödik helyen állt a mezőnyben, amikor nekivágott a 84 kilométeres futásnak. A versenyt sokan nézték az utcákon, egy idős néni az ablakból odakiabálva megkérdezte, hozzon-e neki valamit a következő körben. Egy kávé jólesne, mondta, miközben elfutott a ház előtt. Amikor legközelebb odaért, a néni ott állt a kezében egy kávéval. Fölhajtotta, megköszönte, futott tovább. Végül legjobb magyarként a negyedik helyen ért célba.
A sportszövetség elnöke megkereste, hogy mondja már meg, milyen triatlonversenyen indult eddig, mert semmilyen előzményt nem talált róla. Azért, mert ez volt az első versenyem, felelte. Első versenynek egy dupla távú Ironman? És ilyen eredménnyel? A szakvezetők a fejüket csóválták, hátba veregették, majd megjegyezték, három hónap múlva Mexikóban lesz a tízszeres távú Ironman, az 38 kilométer úszás, 1800 kilométer kerékpár és 422 kilométer futás. Esetleg érdekes lehet.
Szőnyi Ferencet a bonyhádi verseny után felfedezték. Csapat alakult körülötte, lett segítője, szponzora, profi felszerelése. 2010-ben szűkre szabott pihenőidőkkel, minimális alvásokkal 222 óra alatt teljesítette a tízszeres távú mexikói Ironman versenyt. Azután kinyílt előtte a világ.
A Himalájában kétszer futott, idén júniusban 113 óra alatt teljesítette a The Hell Race nevű verseny 480 kilométeres távját, ezzel győzött. Utóbb azt mondta, a legnagyobb kihívást nem a magasság és a hideg jelentette, hanem a folyamatos összpontosítás, hogy végig kontroll alatt tudja tartani a testét, hibátlanul fusson, a pihenők alatt pedig maximálisan regenerálódjon. Négyezer méter fölött ugyanis nem lehet hibázni. A verseny távja 480 kilométer.
Ötszázezer tökéletes futólépés.