Állok a sorban. Péntek van. Élelmiszerüzlet, késő este. Jó sokan összeszaladtunk itt valamicskével zárás előtt. Előttem egy anyóka, előtte egy hajléktalan, kezében nagy üveg olcsó borral. Olyan szag terjeng felőle, amibe kést lehetne szúrni, és ráakasztani a kabátot, mint aki halastóból kecmergett ki, amiben oszladozó, döglött angolnák úszkálnak. Előtte tizenöt év körüli kölykök hada, kocsiszám pakolják a pénztári futószalagra a dobozos sört meg a bort meg az energiaitalokat. Mögöttem indiai pár, fiatalasszony és férfi, kosarukban kenyér, sajtok, palack szekszárdi vörösbor.
A sor áll, a kölykök röhögcsélnek, lepotyogtatják a dobozokat, kicsit már be vannak baszarintva, de azért helyesek, egyikük lehajol a még fizetetlen sörért, nevetve kibontja, a fröccsenő habbal lespricceli a többieket, jut a pénztáros csajnak is, aki próbál jó képet vágni a dologhoz, nehogy már felnőttesen komolykodjon itt, hiszen alig lehet idősebb náluk, de azért látszik, hogy hullafáradt, arra sincs ideje, hogy felpillantson, felmérje a kígyózó sort. Végre fizetnének, amikor az egyiknek eszébe jut a csipsz.
Zacskókkal zörögnek, hajigálják – „Hagymásat is! Csiliset ne, mert csípi a valagamat!” –, a biztonsági ember a kijárati lépcső tetején áll, éppen a vállammal egy magasságban, egy másik behemóttal trafikál éppen, aki maga is biztonságis lehet, most azonban civil, vásárlóként tért be, örvendeznek a találkozás miatt – „…mondom neki, üsd má’ le, adj neki a tarkójára a husánggal, de aszongya, ő eztet nem bírja, a gyomra nem bírja, mingyá’ okádni fog, mer’ ő sajnálja aztat a halat, én meg mondom neki, má’ akkó’ ordítottam, hogy üssé’, bazeg, mer’ én meg téged foglak ütlegelni, ha ez itten kiugrik nekem…” –, röhögcsélnek, jól elvannak, a kölykök közben összeszedtek húsz-harminc zacskó ilyen-olyan-amolyan csipszet, lassan tényleg fizetnének, de a kártyán, amit előhalásznak, nem akaródzik fedezetnek lenni, így hát túrják a zsebeiket, újabb kártyák kerülnek elő, aztán egy húszezres, majd még egy…
– Mongolidióták!
Elégedetten vigyorgok magamban. Nem fordulok meg, nem nézem meg, ki az a férfi, aki végre hangot mer adni elégedetlenségének, bosszúságának. Én szégyellnék szétcsapni közöttük, röstellném magam, ha megpróbálnék rendes felnőtt módjára rendet teremteni. Különben is, én nem vagyok rendpárti. A költővel együtt sóhajtom: szabadság, te szülj nekem rendet… De azért örülök, hogy akad még öntudatos magyar ember, akiben van civil kurázsi.
– A mongolidióta anyátokat! Ide jöttök tolakodni? Rohadékok!
Nem értem a dolgot. Erősnek is érzem. A hős, a lovag kissé túllő a célon, gondolom magamban.
– Köcsög mongolidióták! Ha magyar földön magyar kenyeret zabáltok, magyar bort vedeltek, akkor beszéljetek is magyarul!
Végképp nem értem. Megfordulok. A két kis indiai, az asszonyka meg a férfi leforrázva, dermedten állnak mögöttem, tekintetüket a földre szegezik. Mögöttük, fölébük magasodva jól fésült, szőke pasi röfög, lehet úgy harminc, az öltözéke is rendben, borotvált is, de a pofáján ömlik a trágyalé.
– Fogd már be – fordulok felé, és a szemébe nézek. – Mi bajod van? Ki bántott? Hagyd ezt abba!
Elhallgat. Némán bámul, nem pislog, nem fordítja el a fejét, de nem szól. Csak amikor visszafordulok a pénztár felé.
– Anyátokat! Idejöttök magyar kenyeret zabálni.
Kiállok a sorból, megfordulok.
– Maradj nyugton – mondom neki. – Mondták már a füled hallatára Erdélyben, Székelyföldön, idős embereknek, hogy ha román kenyeret esznek, akkor beszéljenek románul? Jártál már úgy, hogy Szlovákiában, a városban, ahol a szüleid, a nagyszüleid születtek, nem akartak kiszolgálni magyarul? Tudod te egyáltalán, hogy mit beszélsz?
Most sem süti le a szemét, de többé nem szól. A kölykök visszahányják fémkocsijaikba a hadseregnek elegendő piát meg a csörömpölő zacskókat, és végre elhúzzák a csíkot. A fehérjefeldolgozó-szagú hajléktalan maroknyi aprót reccsent a pultra, a pénztáros lány égnek fordítja a szemét, aztán megadóan számolni kezd… – „…mondom neki, hogy nekem nem kőne a pitbull, mer’ a pitbullná’ meg a dobremanná’ sosem tudhassa az ember, mikó’ száll nekije el az agya, de a német juhászná’ sose nincsen ilyen…”
– Ötven hiányzik – mondja a lány, és fáradtan áll, előrenyújtott markában a pénzzel, próbál sehová sem nézni. Az anyóka és én szinte egyszerre szólalunk meg, ajánljuk fel, hogy majd kipótoljuk, hadd menjen zsákmányával a szerencsétlen, halszagú ember.
Ballagok át a téren. Péntek este van. Az egyik házfal tövében csapzott társaitól kicsit odébb húzódva csapzott nő guggolva pisál, a húgy sietős, habos patakocskákban csurog keresztbe a járdán, a gyalogosok ügyesen átlépdelik. Azon töröm a fejem, hogy vajon kik is a mongolidióták. Valami rémlik, de azért mérget nem vennék rá. Otthon aztán utánanézek. Ezt találom róluk a világhálón:
Kromoszómahibából származó veleszületett betegséggel élő emberek – enyhe vagy közepes értelmi fogyatékossággal. Manapság az angol John Langdon Down után Down-szindrómásoknak nevezzük őket. Doktor Down 1866-ban írta le a betegséget, melynek gyakori tünete a belső szemzugban megjelenő úgynevezett mongolredő, amit ő – hibásan – a mongoloid rasszra való visszaütésként értelmezett. Alacsony termet, rövid végtagok, lapos arc, benyomott orrgyök, elálló fülek – ezek mind külső jegyei lehetnek a szindrómának. De nem ez az izgalmas. Ami elgondolkodtató, hogy a szakirodalom szerint ezek a „hibás” emberek szinte kivétel nélkül mind barátságosak, nyíltszívűek, őszinték, tele jó szándékkal. És mind-mind szeretetre vágynak. Ahogy mi, „hibátlanok” is.