A Jegenye utcában már vár bennünket Song Yinan és Qu Henry. Kőbánya sűrűjében vagyunk, a lakótelep szomszédságában, közel a jogvédők által sajtóbotránnyá növesztett, lebontásra ítélt Bihari utca 8.-hoz. A Monori Centerben azonban nem érződnek a külső gondok, rend és béke honol. Itt érezhetően gondoskodnak erről. A kőbányai chinatown ugyanis a kulturált kereskedelem és vendéglátás helye. Yinan a tulaj, a kínai negyed főnöke, Henry a projekt menedzsere.
Mindketten azon dolgoznak, hogy a Monori Center több, jobb legyen, ne csak az egyik közép-európai nagykereskedelmi központ, ahonnan átzsilipelik a keleti árukat nyugat felé. Kísérőnk, Tóbiás Tas, az ifjú gasztroblogger, a kínai konyha nagy tisztelője empátiával magyarázza, hogy csak jó származik abból, ha megbecsüljük itthon a kínaiakat. Nekik ugyanis nem kerül semmibe, hogy továbbálljanak, de nekünk, ha sikerül őket megtartani, akkor csak hasznot hoznak. Ahogy a Jegenye utcából elindulunk, hogy megnézzük a Monori Center kínálatát, és végül a gasztropiacon majd megkóstoljuk az autentikus kínai konyhát, valóban egyre érdekesebb a kérdés: mi tartja Magyarországon a kínaiakat?
Az ifjú mosolygós hölgy például, aki Yinan és Henry társaságában érkezett, roppant lelkes attól, hogy Magyarországon tanulhat. Reméljük, hogy elragadtatását és életörömét átsugározza majd egykedvű magyar évfolyamtársaira is. Választékosan és akcentus nélkül beszél angolul, vagyis készült a külföldi tanulmányokra. Gödöllőn, a Szent István Egyetemen vadgazdálkodást hallgat, amit a magyar és kínai állam ösztöndíja tesz számára lehetővé. Azt mondja, ha végez, mindenképpen haza kell mennie egy időre, mert erre kötelezi az ösztöndíj, de nagyon szívesen maradna, vagy visszatérne hozzánk, mert itt minden gyönyörű. Három kínai kísérőnk közül fiatal kora ellenére ő lehet az, aki élete legtöbb évét töltötte Kínában. A két fiatalember igazi világpolgár.
Yinan negyvenéves. Édesapja a kilencvenes évek elején vásárolta meg Kőbányán az elhagyott gyártelepet, abból fejlődött ki mostanra a Monori Center. És még fejlődik. Yinan azt mondja magáról, másfeledik generációs, ami sok mindent jelent. Budapestre 2009-ben tért vissza, mivel 13 évig élt és tanult Amerikában, az angolja tehát perfekt, bár kínai akcentusa erős. Magyarul viszont nem beszél. Ez így nem egészen pontos, mivel magyar újságot tud olvasni, kicsit beszéli is a nyelvet, de nehezen érti. Ha kérdezzük, mégis hogy lehet, hogy e sok év alatt csak ennyi ragadt rá, ingatja a fejét: nehéz ez, mert nem indoeurópai nyelv, ami mosolyt fakasztó érv.
– Nem akarunk nagyobb telepet – mondja –, ezt, a meglévőt kell jobban kiépíteni, a kínálatot fejleszteni, hogy tovább segítsük az Újhegyen, Óhegyen, Kőbányán lakó kínaiakat az integrálódásban. A letelepedési kötvényesek a Rózsadombra költöztek. És hogy idecsábítsuk a magyarokat. A nagykereskedelem egyre gyengébben megy, kínai munkaerőt is egyre nehezebb találni. Ahogy otthon nő az életszínvonal, egyre többen térnek haza.
Mielőtt elindulunk körülnézni, kezünkben a kis utcai büfében kapott vörösbabos bubble teával, tegyünk egy kis rendet a két hazai kínai negyed körül! A többség a nyolcadik kerületi központot ismeri így, hiszen ezzel szemben állt a híres-hírhedt józsefvárosi piac, amelyet négy éve nagy sajtóvisszhanggal kísérve bontottak el.
E negyedről, az itt élőkről remek dokumentumfilm-sorozat is készült. A kőbányai telep életét nem követi ilyen szorgalmasan a média, pedig a Monori Center nem a józsefvárosi piac leágazása vagy leányvállalata. Ez két szomszéd vár, két kolónia. A józsefvárosiak a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején északról érkeztek, a monori telepiek délről, és már ők vannak többen. A legutolsó adatok, pontosabban becslések szerint a teljes magyar kínai közösség húszezres lehet.
Egy dologban nincs különbség a két telep őslakói között. Húsz-harminc év után sem beszélnek magyarul, ami elég nehezen értelmezhető, hiszen a két kínai kolónia és terület nem olyan nagy, hogy olykor ne kellene kilépniük onnan a világba. Yinan és Henry azonban bizonygatja, hogy az első generáció ki sem mozdul a lakóhelyéről, nem tanult meg magyarul, kínai konyhát visz, nem szerzett magyar állampolgárságot, mert nem tudná letenni a magyar nyelvű vizsgát.
Kínában amúgy sincs kettős állampolgárság, ha felvennék a magyart, elveszítenék a kínait, márpedig életük végére sokan haza szeretnének menni. A gyerekek, a második generáció már egészen más. Nem akarnak placcozni, kereskedni, mint szüleik, nagyszüleik, magyar állampolgárok, hiszen itt születtek, magyar iskolába jártak, járnak, tökéletesen beszélik a nyelvet, és lehet, hogy magyar társat választanak.
A Monori Center késő délután nyugodt és csendes, az üzletek ötkor bezárnak, autók alig mozognak. A rendezett, tiszta, egykori építészeti arculatát megőrző nyolcvanezer négyzetméteres területen háromszáz keleti árukat bemutató üzlet, valamint raktárak sorakoznak, többségükben ruházati cikkekkel, de találunk itt bizsu-, műszaki és táskaboltot is, továbbá 13 kisebb-nagyobb éttermet. Tóbiás Tas egy kisvendéglőbe vezet, a kedvenc helyére. Minden asztal közepén tűzrakóhely, a hűtőben a vacsorakínálat, az előkészített húsok, halak, tengeri állatok, tofuk.
Itt mindenki megsütheti a maga pecsenyéjét. Innen, a Monori Center üzleteiből, raktárakból látják el keleti áruval a régiót, bevételeik nyolcvan százaléka nem Magyarországról származik. Yinan rövid külkereskedelmi előadásba kezd: annak idején a WTO, vagyis a Kereskedelmi Világszervezet egyezménye révén lehetett olcsón Kínából ruházati cikkeket importálni, ami sokáig jó üzlet volt, ám 2001–2002-re csökkentek, eltűntek a belső vámok, így olcsóbb a helyi vagy régiós áru. Időközben megjelentek a nagy nyugati márkák is street fashion termékeikkel, vagyis nehezebb lett már eladni a kínait. Csendben megjegyezzük, hogy a street fashiont is javarészt Kínában gyártják, vagy Olaszországban varrják a kínaiak. Yinan mosolyog: maybe, lehetséges – mondja.
A felvetésre, hogy a világ egy részének az a benyomása, minden kínainak szakács vagy kereskedő a mestersége, Yinan azt feleli, a kép csalóka. Az első kivándorlók többsége szegény ember volt, és amikor értesült a lehetőségről, hogy Európába mehet, ott kereskedni kezdett, mert ehhez nem kellett különösebb szakismeret, sem nyelvtudás. Végül is a konyhai szolgáltatás is kereskedés. És itt fontos tenni egy kitérőt, mely nélkül és amellyel sem fogjuk megérteni a kínaiakat. Ez a gyermek kérdése.
Henry azt magyarázza, hogy vidéken nem tartották be az egykerendeletet, amelyet mostanában oldottak fel Kínában, a városokban azonban igen. De ez a gyermekkérdésnek csak az egyik oldala. Kínában megszokott, hogy ha a szülők elindulnak szerencsét próbálni akár az országon belül, akár kívül olykor sok ezer kilométerre, hátrahagyják gyermeküket a nagyszülőknek, és évente csak egyszer-kétszer látják őt. Európai ésszel ezt nehéz felfogni, bár annak idején a mi kultúránkban sem volt ilyen becsük az utódoknak.
Sokan nevelkedtek rokonoknál, adták őket korán cselédségbe, ha nem tudták eltartani. A kínai gyerekviszony tehát csak a mai majomszeretet fényében furcsa. Hai Yannak, aki 1991 óta él Budapesten, egy fia van, 32 éves, Angliában tanul. Férjével ketten érkeztek Magyarországra, a gyermeket a nagyszülőknél hagyták. Nem hiányzott? – kérdezem. Yan elkomorul: nagyon nehéz volt. Minden éjjel potyogtak a könnyeim.
*
A Monori Centerben öt templom működik, az itt élő kínaiak többsége ugyanis keresztény. Vallásuk a református felekezetéhez hasonlítható, erős dél-koreai behatással. Hai Yan nem kereskedni, hanem szolgálatra érkezett ide honfitársaival. A férje a keresztény gyülekezet egyik lelkésze. A puritán imaterem nem különbözik a protestáns templomoktól, van közösségi tér, kis konyha, ahol a vendégségekhez lehet készülni.
Jó ötlet az üveggel a nagyteremtől elkerített kis helyiség, ahonnan az anyák követhetik a szertartást, így a velük lévő gyermekek sem zavarnak. Az egykori gyárépület egyik felét a közösség vette meg és újította fel, és bár a kommunista Kínában az emberek többsége nem vallásos, Yan azt mondja, százötvenen is összejönnek egy-egy alkalommal. Sok a fiatal. Hétköznap is tartanak programokat, klubokat, igyekeznek, hogy a templom a helyi közösségépítést szolgálja.
Míg a templom kimondottan a helyieké, a tavaly szeptemberben megnyílt Dacheng Magyar–Kínai Orvosi Központ a külső nyitást jelzi. Bár a rendelésnek vége, Zhang Qingbin főorvos fehér köpenyben vár bennünket, bizonyítva, hogy vendéglátóink alaposan megszervezték látogatásunkat, készültek, hogy minden érdekességet megmutathassanak. Ez nemcsak udvariasság a részükről, hanem közös érdek is.
A kínai kórház magyar betegeket is vár. Qingbin főorvos 1991-ben telepedett le, és azóta gyógyít Magyarországon, Eőry Ajándokkal dolgozik, valamint hagyományos kínai gyógyászatot tanít a budapesti orvosi egyetemen. Azon már meg sem lepődünk, hogy nem szívesen beszél magyarul. Lánya, a klasszikus második generációs Tina tolmácsol, ő 1993 óta él itt, magyar iskolába járt, majd hazatért, hogy klasszikus kínai orvoslást tanuljon. Qingbin megmutatja a gyógyfüvekből, gyökerekből és növényekből álló nagy gyűjteményét is, amelyet ma már inkább csak tanításhoz használ.
Végre szakembertől kérdezhetjük meg: igaz-e, hogy a keleti gyógymódok kevésbé hatásosak az európaiaknál? A főorvos azt mondja, mindenkire van hatásuk, de az valóban lehet eltérő. A kínai orvoslás elsősorban a fájdalom csillapítására, a májbetegségekre, a légzőszervi panaszokra és az idegességre jó, ehhez klasszikus gyógymódokat: akupunktúrát, masszázsokat, köpölyözést és moxát – ez utóbbihoz füsttel és meleggel ható örömrudakat – használnak. Mikor pedig megkérdezzük, mit szól ahhoz, hogy vannak, akik kételkednek abban, hogy ez gyógyítás, Qingbin főorvos elmagyarázza: a kínai orvoslás komoly tudomány. Egyetemen tanítják öt, majd további három-három évet.
A kínai gyógyászati központot, ahogy az éttermeket és a boltokat is, kezdik felfedezni a magyarok is. Elsősorban a negyven fölötti hölgyek érkeznek, akik fontosnak tartják a megelőzést, az egészségmegőrzést. Az orvos először elvégzi a páciensen az állapotfelmérést. Hogy ennek mibenlétét jobban megértsük, Qingbin doktor a kezünkbe nyom egy lapot is, amelyet magyar középiskolások vizsgafeladatához állítottak össze.
Innen olvashatjuk, hogy fontos szempont a holisztikus szemlélet, vagyis az embernek és környezetének a kapcsolta. A diagnosztika négy módszere pedig a látás, a hallás-szaglás, a kérdezés és a tapintás. Ezekkel a módszerekkel pontosítják, állapítják meg a betegség helyét és minőségét. Az árak ezért a szolgáltatásért hasonlóak a magyar magánorvosi praxisokéhoz, hatezer és 12 ezer forint között mozognak.
Miközben beszélgetünk, Yinan és Henry leülnek, és az egyik kínai lapot olvasgatják, a magyar kínai közösségnek ugyanis három hetilapja van. A United News szép, színes újság sok hirdetéssel, valamint magyar, magyar vonatkozású kínai és otthoni hírekkel. Beszámolnak például a Dunakanyar-fesztiválon fellépő kínai tánccsoport sikeréről, Szijjártó Péter miniszter kínai tárgyalásáról, és található benne gasztronómiai és kulturális ajánló is.
Lassan a séta végére érünk, a szellemi táplálékok után a testiek következnek. A nagy élelmiszer-áruház, a Dunapanda, vagy ahogy itt nevezik, a kínai Tesco egyik felében minden van, ami kínai szem-szájnak és konyhának igénye: soha nem látott zöldségek, nagy zsákokban gazdag rizsválaszték, különféle tofuk. Az áru egy része Kínából jön, a zöldségeket jellemzően Hollandiából, Angliából és Németországból hozzák. Ott nyilván megéri. Mindenesre, aki otthon kínai konyhát akar vinni, mindent megkap hozzá. Még szép kövér pontyok is úszkálnak az akváriumban, és van languszta, tarisznyarák, jégen tálalt osztriga egész baráti áron.
Az üzlet másik fele tele magyar áruval, hiszen mégiscsak Kőbányán vagyunk, még a kenyér is a röviden friss nagyüzemi. Tóbiás Tas azt mondja, kenyérfélével a kínaiak mérsékelten élnek. Az alkohol és az egyéb árupolcok azonban már nemzetköziek. Henry megmutatja a magyar chocoMe kézműves csokoládét, amely igazi sztár a kínaiak körében. A leggyakrabban hazavitt ajándék. Henry is a rajongója.
*
Nagyjából körbejártuk a kőbányai chinatownt, befordulunk tehát a Dunapanda mögötti nyári étterembe, más definíció szerint az egész nyáron át nyitva tartó élelmiszerpiacra. A nagy sátortető alatt asztalok, padok, körben kis kifőzdék, mindegyik mást kínál. És akkor megindul az asztalunkra az ételek sora, és az már első ránézésre is nyilvánvaló, hogy ezeknek a fogásoknak semmi közük a városban kapható kínai konyhatermékekhez, legfeljebb annyi, hogy pálcikával lehet enni őket.
Savanyított retekkel kezdünk, aztán érkezik a szecsuani tál lótuszlevéllel, rákkal, csirkével, tofuval, szálzellerrel – csípős, mint e konyha minden étke. De még csak az elején járunk, jönnek a kis fogások: a nagyszerű tím szam, vagyis a hússal töltött kis tésztabatyu, pacal, amely a kínaiak nagy kedvence, ahogy a piros mártással megbolondított csirkeláb is. Tóbiás Tason látszik, hogy nem először kalandozik itt a választékban, azt magyarázza, hogy a kínaiaknál a párolt, főzött csirkeláb igen népszerű, vannak, akik jártukban-keltükben azt rágják. Megkóstoljuk, és kitűnő, a csontokkal megbirkózunk.
Érkezik a nagy zöldséges pontytál, amelytől a kínai lány arca felvidul, ez a kedvencem, mondja. A ponty valóban az egyik nagyágyú a kínaiak asztalán, akik szeretnek megenni mindenféle víziállatot. Ebben a tálban csípős szecsuani borssal, csilivel megbolondított, fafülgombával és számtalan zöldséggel ízesített ponty úszkál, igaz, már feldarabolva. Mennyei eledel, de csak óvatosan a szálkával! Újabb fogások érkeznek, ez már a snackrészleg: nyársra húzott bárányhús, tintahal, polipláb, fishball, ínyencfalatok. Bár ekkorra már gyakorlatilag megteltünk, utoljára elszopogatunk egy csirkelábat. Kínai módra.
Szép nyári este van. Többségben vannak a kínaiak az asztalok mellett, fiatal párok sörözgetnek, de betévednek már a magyarok is, akik amióta itt megkóstolták az ételeket, elkerülik a városi kínai büféket. Megtanulták, hogy az illatos omlós csirkemellnek nincs sok köze a valódihoz. Sőt a csirkének sem sok – leszámítva a lábat. Inkább a remek bárányból választanak maguknak egy grillrúdra valót, vagy a lábasfejűekből, hogy a végén leöblítsék csípős osztrigával. Yinan és Henry nagyon szeretnék, ha azoknak, akik idelátogatnak, nem csak a ruhák jutnának az eszükbe, amikor a kínai piacról hallanak. A Monori Center vezetői abban bíznak, hogy Kőbányán megszülethet a kínai ízek központja.
Fotók: Havran Zoltán
