A Magyartanárok Egyesületének alelnöke a kötelező olvasmányokról mondott véleményt a közelmúltban. Jókait, Katonát, Madáchot, Vörösmartyt gondolta problémásnak egy nemrégiben adott interjújában. Vagy inkább e klasszikus szerzők eddig kötelező, ám manapság a diákok körében rendkívül népszerűtlenné vált műveit.
Többek között Az ember tragédiáját meg A kőszívű ember fiait. Előfordulhat, hogy a diákok visszajelzései alapján az egész irodalmi kánont át kell gondolnunk, s talán magát az irodalomtanítást is ideje lenne csupán heti egy órára visszaszorítani. Legalábbis, ha a kötelező olvasmányok kiválasztása nem értékalapon történik, hanem a taníthatóság racionális perspektívájából.
Minek tanítsunk bármit is, ha a diákok ezt nem akarják?
A kiváló pedagógus érvelése sok fontos szempontot tartalmaz, és valószínűleg minden gyakorló magyartanár hasonló tapasztalatokkal rendelkezik. De efféle nehézségek azért fölmerültek már harminc-negyven évvel ezelőtt is. E sorok írója például egy alkalommal úgy vallott kudarcot próbatanítása során, hogy a Petőfi Sándorról szóló szép szavakat követően interakcióra próbálta bírni a tanulókat. Évtizedekkel korábban történt mindez, se okostelefon, se számítógép akkoriban nem volt, a felsülés nem fogható a technikai eszközök által átalakított környezetre.
A túlságosan általánosan megfogalmazott kérdésre – ki hallott már Petőfi Sándorról, esetleg ki ismeri valamelyik versét – egy impertinens diák elégedett vigyorral jelentkezett a külvárosi iskolában. Nagy öröm az ilyesmi, de az öröm sokszor csak addig tart, amíg a jelentkező meg nem szólal. Most is így történt. A tanuló oly módon jelezte a téma és az oktató iránt érzett elégedetlenségét, hogy elszavalta az ismert versikét: „Petőfi Sándor gatyába’ táncol. Felesége bugyiba’, úgy mennek a moziba.” Ez persze még nem nagy baj, ha folytatni lehet az órát. Ám ebben az esetben – bizonyára a tanárjelölt gyakorlatlansága miatt – elszabadult a pokol, és a viháncolásnak kicsengetésig nem lett vége.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az épületes szöveggel a kőbányai iskolában találkoztam először. A kis rigmus legalább százéves lehet, nemzedékről nemzedékre száll, a Petőfiné bugyis mozilátogatásáról szóló tréfát bizonyára mindenki hallotta már. Folklorizálódott, a kánon részévé vált. S alighanem könnyen tanítható lenne, ám mégse örülnék annak, ha e négysoros a Szeptember végén-t vagy a Nemzeti dalt váltaná.
A közoktatás mindenkit érintett valaha, és sokaknak van élő tapasztalatuk is, nem csoda, hogy az iskolai tananyag kiválasztásával és a tanítás módszertanával kapcsolatban számtalan cáfolhatatlan gondolat létezik. Mindenki tudja, mit és hogyan kellene tanítani. Két markánsan eltérő álláspont létezik. Az egyik szerint régebben minden jobb volt, rend és fegyelem uralkodott. „Minket még becsülettel megtanítottak, de ma már…” Mások viszont úgy vélik, régen is rossz volt, most is az, s egészen más, gyakorlatilag is hasznosítható ismeretekre lenne szükség.
A Facebook magyar felhasználói között évek óta kering egy szellemesnek szánt szöveg, hol egyik jobb sorsra érdemes pszichológusunk töprengő fényképével illusztrálva, hol keserves arcú fiatallal: „Ismét eltelt egy nap, amikor semmi hasznát sem vettem a másodfokú egyenlet megoldóképletének.” A listát szinte a végtelenségig folytathatnánk, hiszen a lítium vegyjelének az ismeretére vagy az Avogadro-számra valóban kevés embernek van vagy lesz szüksége. Látszólag.
Tegnap este vacsoránál azonban egy egészen újszerű kifakadást hallottam az iskolával kapcsolatban: „Apa, mi értelme van magasugrást tanulni? Felnőttkorodban neked mikor kellett magasra ugranod?” „És A walesi bárdok? – kérdeztem vissza provokatívan. – Annak mi haszna van?” Kis csönd. „Az legalább szép.” Nem is feszítettem tovább a húrt. Ennyi tényleg elég.