Nem valószínű, hogy 1979-ben részt vettem a könyvhét megnyitóján – azért sem, mert Pécelen laktunk, és talán azért sem, mert második gyermekemet vártam. Tudtam viszont Esterházy Péter új könyvéről, cékla-mályva színű borítója mindennap szemrehányóan nézett rám a Kőbányai úti könyvárus bódéjából, és azt kérdezte: mikor olvasol el? Meddig akarsz még várni? Egyik nap leszálltam a buszról, megvettem a könyvet, és hozzákezdtem. A 29 éves íróval még nem ismertük egymást, de két megjelent könyvét már olvastam.
Kíváncsiságomat felcsigázta az új könyv címe is, milyen termelésről ír regényt az író és matematikus, aki négy évig számítástechnikai rendszerszervezőként dolgozott, mellette futballozott, és nem egészen két év alatt elkészült harmadik könyve is. Elkezdtem olvasni. Lassan olvastam, mert közben dolgoztam – a filmgyár lapját szerkesztettem –, mert Esterházy mondatait többször el kell olvasni, hogy megértsük, és amikor Zsiga fiunk a vártnál néhány héttel korábban megszületett, a könyvet bevittem magammal a Baross utcai Semmelweis-klinikára.
A szülést követő második, harmadik napon a picikkel szinte még semmi dolguk az anyáknak, csak megnézik, megsimogatják őket, örülnek, készülnek az elkövetkező szép és nehéz időre. Úgy gondoltam, ezeket a perceket leszámítva sok időm marad, majd beszélgetek szobatársaimmal, és olvasom a Termelési-regényt.
„II. Fejezet, melyben megjelenik a hoes (ejtsd: hős; jelentése: hős) Tomcsányi Imre, valamint győz az igazság; a többi Fejezetben is győz az igazság, de itt különösen.”
Ez csak a cím, a 11. oldal, és máris muszáj volt megállni. Győz az igazság, mint mindig. 1979-et írunk. Kinyúlok a kórházi folyosó asztalán lévő napilapért, nézem a főcímeket, alcímeket: Megjelent a Béke és Szocializmus új száma, Új drágulási hullám Franciaországban, Fokozódik az infláció az Egyesült Államokban, A szocialista gazdaság a világ legdinamikusabb gazdasági ereje.
Az újságot leteszem, visszatérek a Termelési-regényhez.
A III. Fejezetben megismerjük a Számítástechnikai Főosztály dolgozóit. A főnök Gregory Peck elvtárs, két tanácsadója Giacomo – aki varázslatosan tud vigyorogni – és Beverly pajtás – aki varázslatosan tud üvöltözni: Fejlesztés! Maximális nyereség! Manager-system! Megismerjük a mi „hoes”-ünket is, Tomcsányi Imrét, megtudjuk róla, hogy karcsú és izmos; és a szőke Marilyn Monroe-t is megismerjük, aki jó kávét főz, és ruhakivágásai, vagyis a kivágások körüli hegyhalmok mindenkinek a szemét magukra vonják. Majd egy értekezlet következik, amely a hetvenes években rendszerint a gazdasági és a politikai vezető szükségszerű harca. Ez Brandhuber elvtárs mondatával végződik: mi tudjuk, mondja, mit kell csinálni, eddig is ment, ezután is menni fog! Kihúzza magát, és a gombok a Vörös Október Ruhagyár által készített zakóján nagy hirtelen vörös csillaggá változnak át.
Amikor a könyvet olvasom, 1979-et írunk. Én, a tíz évvel idősebb, ámulok-bámulok.
A hatvanas-hetvenes éveket – kire hogyan hat az állandó hazudozás, megalkuvás, a rengeteg üres beszéd – eddig senki nem írta le.
A könyv az ötvenes évek divatos termelési regényeit parodizálja, közben olyan nevetségessé teszi a rendszert, mint még senki. Szokatlan az írásjelek önkényes használata is, a kisbetűk, nagybetűk, váratlan bekezdések, megszakítások és a vendégszövegek jelöletlen használata is. A nevek külön bekezdést érdemelnének. A rendszerről? Ki ne tudná, hogy vannak fölfele bukások, lefele bukások, külföldi utak is vannak, minden számításba jöhet, még a hatalom szerény átrendeződése is.
A könyvnek nincs cselekménye, központi témája, mégis minden együtt van benne, ami a történelemben, az irodalomban, a hétköznapi életünkben. A hagyományos epika szerepét átveszik a szavak, a nyelv felszabadul a közmegegyezés által ki tudja, mióta jóváhagyott történetmondástól; az író kedve szerint csapong a focizás, a reggelizés, a csillaghegyi futballistákkal való sörözés, a történelmi vagy a filozófiai felismerések között.
Hogy mikor fejeztem be Esterházy Péter könyvét, nem tudom. A klinikáról, mint mindenki, öt nap után mi is hazajöttünk, és ettől kezdve a naplómban hónapokon át ilyen bejegyzéseket találok: „Kisfiunk ma ötkor ébredt, megszoptattam, utána aludtunk fél tízig.” „A szobának más a szaga, mióta újszülött van benne.” „A hatéves Fruzsina megsimogatja a kistestvérét, és azt mondja neki: tudod, Zsiguskám, én azt se bántam, fiú vagy lány, csak egy akármilyen kistestvérem legyen.” „Ma nyolchetes, már jól lát. Amikor az apa a bajuszával megcsiklandozza, nevet.” „A pelenkákat ma háromszor kellett kimosni, a szennyestartóban közéjük kevertem egy fekete blúzt.”
Utolsó előtti levélváltásom Esterházy Péterrel 2015 szeptemberében. „Péter, a füredi fordítóházban olvasom könyvheti könyvedet, összetalálkozom benne egy mondattal, és rájövök, pont erre vágytam. »A világ minden részén magánnyomozók kutatják számunkra azt a pótolhatatlan valamit, ami cselekmény volt egykoron.« Ez lett a könyvem egyik mottója. Köszönöm.” Válasz. „Hogy kié, nem tudom, attól tartok, idézem az idézetemet.” Kicsit eltöprengtem, mit jelent ez, aztán rájöttem, hát persze, a vendégszövegek jelöletlen használata! Megköszöntem az ismeretlen szerzőnek is a már többünk által idézett mondatát. És jókedvem lett.