A 60-as évek Amerikájában az önmegvalósítás egyik csúcsát jelentette, ha valaki légiutas-kísérő lehetett. A 80-as évek Magyarországán a modern eleganciával és a világlátottsággal volt egyenlő a Pierre Cardin tervezte Malév-egyenruha viselése. A 2000-es években azonban a fapadosok térnyerésével egyre többet lehetett hallani, hogy a stewardessek élete sem fenékig tejfel, hiszen felborul az alvás/ébrenlét ritmusuk, gyakran hosszú ideig kell távol lenniük otthonuktól, illetve a folyamatos gépzaj és az állandó vibráció nem tesz jót az egészségüknek.
Ugyanakkor a nagyobb légitársaságok megfizetik munkájukat: az egyik nemzetközi fizetés-összehasonlító oldal szerint nem ritka a 40-50 ezer dolláros átlagfizetés sem, igaz, Magyarországon és fapados körökben más a helyzet. Itt a kezdő fizetés nettó 150 ezer körül mozog, ezt egészítik ki a pluszjuttatások, többek között a fedélzeti értékesítésből származó jutalék.
Egyetemista koromban volt egy stewardess csoporttársam.
Csinos minibőrönddel járt órákra, a kötelező katalógusnál a papír körbejárta után némi mosollyal rebegte, hogy „bocsánat, de megy a gépem”. Nem sok mindent mesélt a légiutas-kísérők nyűgeiről, inkább csak vállat vont, mikor erről kérdeztük. A fáradtság ugyan többször látszott rajta, de mindig elintézte annyival, hogy ez a munkájával jár, és ezért kapja a fizetését.
A portugál utaskísérők azonban úgy tűnik, nem. Történt ugyanis, hogy legutóbbi lisszaboni utam során próbáltam némi kényelmet csempészni a hangsúlyozottan nem fapados menetrend szerinti járat ülésébe, ezért elkövettem azt az égbekiáltó bűnt, hogy felraktam a lábam az előttem lévő teljesen üres sor egyik ülésének karfájára, majd elaludtam. Zaklatott álmomból a stewardess nem kifejezetten finom bökdösése ébresztett fel, hogy vegyem le a karfáról a lábam, mert ő most le akar oda feküdni.
Hirtelen nem értettem, hogy mi a probléma, majd mikor megláttam a két kolleginát kezükben takaróval és párnával, összeállt a kép. Nem tudtam megállni, hogy fel ne vessem a kérdést, hogy már elnézést, de én vagyok az, aki fizetett azért, hogy a gépen aludjon, nem pedig ők. Ők nem alvásért kapják a fizetésüket. Vagy mégis? Csak döbbent arcot kaptam válaszként.
Valóban igaz ugyanis, hogy a biztonság érdekében a hosszú transzatlanti járatokon repülő Boeing 777-es és 787-es gépeken van egy utasoktól elzárt kabin, ahol a pilóták és a légiutas-kísérők nyugodtan pihenhetnek az akár 18 órás út alatt, ám egy háromórás repülést illenék kibírni szunyókálás nélkül.
A további utam is határozottan mérges pillantásoktól volt terhes, mivel, ha már felébresztettek, nekiálltam olvasni, és ehhez visszahúztam a stewardessek által korábban lehúzott sötétítőt. A fény azonban zavarta a kolleginákat, akik így minden próbálkozásuk ellenére sem tudtak aludni.
Később értesültem, hogy tulajdonképp szerencsés vagyok, hogy nem a pilóták ébresztettek fel. Néhány éve az Air India egyik járatán ugyanis a pilóták a stewardesseket ültették székükbe, amíg ők szundítottak egyet a business class kényelmes székeiben. Majd volt nagy rohanás, hogy megakadályozzák a katasztrófát, amikor az egyik légiutas-kísérő véletlenül kikapcsolta a robotpilótát. Azzal nyugtattam magam, hogy én csak kényelmetlenül utaztam, de nem életveszélyben.