Ivan Viripajev Részegek című darabját Gothár Péter rendezésében mutatták be a Katona Kamrában, Magyarországon először. És ebben a darabban nem egyszerűen csak van egy ilyen jelenet, hanem ez az egész darab ilyen: tablóképeket látunk, nem történetet, ami öröm, hisz e dramaturgiát ritkán merik használni, nyilván, mert keveseknek megy. (A Monty Python életművét ilyenek teszik ki, lám, nagyon jól is tud menni.)
Itt jól megy mindaz, amit ennek a vásári részéből ki lehet hozni, színészi bravúrok felhúzható aranyhalakkal, kétlábú székekkel, vízmelegítőkkel, nyilván küzdelmesen koreografált, akrobatikus csetlés-botlások egymás testével, a vásári komédia iránt érdeklődő színháztörténésznek aranybánya, tényleg ilyen lehetett – még fenékbe rugdosós verekedésparódiát is látunk. És természetesen a részegség klasszikus színpadi ábrázolásához hozzá tartozó, motyogó-dadogó, szóismétlős, mondatismétlős verbalitást is gyönyörűen hozzák.
Jutalomjáték ez a színésznek – nem csodálnám, ha felvételik, vizsgaelőadások gyakori anyaga lenne a Részegek – megmutathatják gesztus- és hangtartományuk legszéleit. A katonás színészek örömmel élnek is a lehetőséggel, és mi is örülünk annak, hogy ilyen jó színészek. A darab aláfestő zenéjét és effektjeit is ők szolgáltatják, beatboxolnak, dudorásznak, prüntyögnek, sustorognak, és különböző tárgyakkal babirkálnak a mikrofonba, mindezt úgy, hogy lássuk is. Ez utóbbi, tantermi, utcai és egyéb, színpadi adottságokkal nem bíró terekben jogos rendezői fogás itt érthetetlen, a Kamrában van világítás, takarás, használják is. Minek mutogassa a színész, hogy ügyesen prüntyög, ha előtte már ügyesen sírt, nevetett, elesett, és közben elmondott egy monológot a posztmodern társadalom istentelenségéről? Sebaj, örüljünk nekik, tényleg ritkán látni ilyen szép játékot.
Maga az írott mű már több kérdést fölvet. Koncepció – írói, rendezői, nem tudjuk –, hogy nem látunk üveget, poharat a kezekben, kivétel nélkül minden jelenet az a részegségi fázis, amikor már nem kell többet inni, félúton a világmegváltás és az öntudatlanság ismert állapotai között. Itt senki nem húzogatja a bankettről megcsípett pezsgősüveget, vagy a legénybúcsún a pincér kezéből kitépett pálinkásat, nincs Szép Ernő-i rituálé felesekkel. A fene tudja, honnan szedte Viripajev orosz létére szerencsétlen karaktereit, akik mind banki alkalmazottak, menedzserlelkű szaktanácsadók, szóval egytől egyig a mátrix részei – az egy utcalányt kivéve –, felső-középosztálybeliek, ami remek jelmezekkel is bőven alátámasztatik. Lehet, hogy egy romlott ember vagyok, de ennyi figurát, aki mind negyven fölött rúg be először istenesen – szerzi első istenélményét –, találkozik az első szerelemmel, vagy szembesül először léthazugsággal, mindezt úgy, hogy közben ki is van égve, még nem láttam. Sehogyan sem stimmel. Aki, úgymond, kiégett a mindennapi fogyasztói társadalom taposómalmának sivatagában, kurvákkal mulat, meg efféle, annak nemhogy egy kis berúgás, de pár csík kokain, meg egyéb se kottyan meg, legalábbis nem ennyire. Vagy úgy égett ki, hogy tizenpár év alatt egyik céges bulira se ment el?
Persze, van életközépi válság, kapuzárási pánik, hogy a kapunyitásiról már ne is beszéljünk, de valamiért Viripajevet ezzel az elátkozott juppik kontra istenélmény koncepciójával nem értem. Pedig Jerofejev, Pelevin, a két Sztrugackij, Chuck Palathniuk vagy e világnak valóságos házi szerzője, Bret Easton Ellis már eléggé körüljárta a kokainista, nyakkendős páriák poklát. Na, az ő juppijai megeszik ezeket reggelire. Valószínűleg nem úgy fogja emlegetni az irodalomtörténet a Részegeket, mint ami hidat vert a Karamazov testvérek és a világvége között, de színfoltnak érdekes. Játéknak meg bravúros.