A címszereplő Rost Andrea, a világ operaszínpadain megérdemelt sikereket aratott énekesnő most először alakította ezt a világhírű szoprán szerepet. Erőteljes, színekben gazdag hangja teljes fényében csillogott, sikerekben gazdag pályának egyik csúcspontjára ért fel ezzel az előadással. Nem kétséges: egyik nagy szerepálma teljesült be a Dóm tér színpadán. De nagyszerű teljesítményt nyújtott a lírai tenor László Boldizsár mint Cavaradossi, és Kálmándy Mihály Scarpia bariton szerepében. Ő egyébként már tavaly, a Bolygó Hollandi címszerepében lenyűgözte hallgatóságát, s igazi öröm volt viszontlátni.
Ugyanakkor a rendezéssel nem voltam elégedett. Bocsárdi László rendező, aki most először dolgozott a Dóm téren, rácsok közé helyezte az opera cselekményét. A szereplők mindennapi ruhákban énekeltek, olyan steril, absztrakt környezetben, amelyet kizárólag a zene töltött meg élettel. Cavaradossi egyenesen fejhallgatóval a fején állított be a templomba, ezért nem hallotta azt, amit a sekrestyés mondott neki. Bocsárdinak, a sepsziszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatójának az volt a koncepciója, hogy ha a színpadképet lecsupaszítja és modernizálja, semmi sem vonja el a figyelmet az áriákról, illetve a szereplők egymás közötti viszonyáról.
Ez az értelmezés azonban teljesen megfosztotta a Toscát a történelmi kontextustól. Az opera 1800 júniusában, Róma spanyol megszállása idején játszódik, amikor a győzelmesen előrenyomuló Bonaparte Napoleon még a forradalomhoz és Itália egységesüléséhez fűződő illúziók beteljesítését ígérte. Ez akkor feloldhatatlan konfliktust idézett elő a felvilágosodás eszméi, a romantikus szenvedély és a legsötétebb egyházi reakció között, amelynek a spanyolok által restaurált pápai állam kifejezetten visszataszító kövülete volt. A gonosz hatalom, amelyet Scarpia báró, Róma rendőrfőnöke testesített meg, bár tőrbe csalta ellenfeleit, maga is halálra volt ítélve. Ugyanakkor a Tosca által megtestesített vallás, az őszintén megélt hit is szembekerült az intézményes földi hatalmához ragaszkodó egyházzal. Ha már Bocsárdi eltekintett a történelmi események felidézésétől, erre a konfliktusra azért reagálhatott volna rendezésében.
Nem véletlenül játszódik az opera első része a Sant’Andrea della Valle templomban, amelyet a rendező, felhasználva a szegedi dóm adottságát, megjeleníthetett volna. De Bocsárdi ezt a lehetőséget láthatóan elutasította, és ezért nem hozta színre a keresztet sem. Valójában a templom, a Farnese-palota és az Angyalvár, a három felvonás helyszíne egy és ugyanaz. Igaz, hogy mindhárom helyszínen érződik az őszinte érzelmeket és a szabadság iránti vágyat megnyomorító zsarnokság fojtogató légköre, ráadásul az operát két részben játszották, de akkor sem éreztem indokoltnak a színpadot körbekerítő rácsozatot.
De a nagy érzelmek és az elbűvölő zene így is hatottak a Dóm tér elbűvölő környezetében. A zenekar Pál Tamás vezényletével ihletetten tolmácsolta a csodálatos dallamokat. És amikor az Angelotti szökését hírül adó ágyú helyett petárdát lőttek ki a fejünk fölé, amelynek elhalványuló fényét a repkedő a szentjánosbogarak foszforeszkálása tükrözte vissza, úgy éreztük, hatott ránk a varázslat, magával ragadott Szeged utolérhetetlen hangulata.