Elég gyakran előfordul ez gyakorló tanárokkal – a vékonypénzű tanerő ott olvas ingyen, ahol tud.
Nem is olyan régen a Hévíz folyóirat felkérésére esszét írtam Karácsony Benőről. Mivel Karácsony Benő az egyik kedvenc íróm, nem okozott gondot a lelkesedés, viszont eszembe jutott, mennyit loptam…, vagyis „posztmodern módon átemeltem“ az ő munkáiból: elsősorban neveket, de néha egyebet is. Gondoltam, az a legegyszerűbb, ha ezt éppen én vallom be némi öniróniával megöntözött sajnálkozással tálalva (mint azt az Amelyben Ekler Ágostra emlékezünk című könyvemben tettem), ezért lázasan kutakodni kezdtem agyam barázdái között, milyen kontextusban tudnám bűnöm tényeit elősorolni.
Szerencsére eszembe jutott, hogy néhány nappal korábban, az egyik könyvesboltban lébecolva (elég gyakran előfordul ez gyakorló tanárokkal – a vékonypénzű tanerő ott olvas ingyen, ahol tud) beleolvastam Patrick Süskind könyvébe (A mélység kényszere. Három elbeszélés és egy elmélkedés. Partvonal Könyvkiadó, Budapest, 2014.), és ott, éppen az elmélkedés részben találtam egy eszmefuttatást, amelynek farvizén az én plágiumgyanús ügyletem is beevickélhet az olvasók jóindulatú odafordulásának révébe. (Patrick Süskind egyébként A parfüm – egy gyilkos története című könyve óta a szívem egyik csücske; jó sok van, több, mint egy szeszélyes alakban sült házikenyérnek.) Csak az volt a baj, hogy nem emlékeztem pontosan az okfejtésre, no meg idézni is akartam, elvégre az is leütés, de nekem fizetnek érte.
Tanítás előtt elautóztam hát a legközelebbi plázához, és leparkoltam mögötte, a Pékerdő utca 1. szám alatt. (Akkor nem tűnt fel, és persze utólag a kismalac is okos, hogy túl könnyen találtam parkolóhelyet. Igen, mindig így teszek, ha parkolási költséget kívánok megtakarítani, vagy egyszerűen csak lusta vagyok egy plázányi derék magyaron átkelni: a pláza melletti senkiföldjén parkolok.) Hátulról közelítettem meg a könyvesboltot, és szemem nemsokára megpihent Süskind úr könyvének helyre magyar kiadásán.
Újraolvastam az „elmélkedést“ (Amnesia in litteris), és igen nagy volt az én szívemnek az ő gyönyörűsége. A derék emberkerülő mester arról értekezik ebben az érdekfeszítő esszében, hogy noha életében számtalan könyvet elolvasott (többeket többször is), mégsem emlékszik belőlük szinte semmire. Hadd idézzek: „Tekintetem megakad a polc végén. (…) Az alatta lévő polcsor elejétől a végéig II. Lajos bajor királyról és koráról szóló könyvekkel van telezsúfolva. Ezeket nem egyszerűen csak elolvastam, hanem alaposan átrágtam magam rajtuk, aztán még három forgatókönyvet is írtam belőlük, úgyhogy valósággal afféle II. Lajos-szakértő lettem. Mit tudok ma még II. Lajosról és a koráról? Semmit. Az égvilágon semmit.“ Aztán: „De ott! Shakespeare vígjátékai! Csak tavaly volt, hogy mindegyiket elolvastam. Valaminek meg kellett maradnia belőlük, egy halvány sejtésnek, egy címnek, Shakespeare vígjátékai közül legalább az egyik címének. Semmi.“ És végül: „Halványan emlékezni vélek (Dosztojevszkij regényének, az Ördögöknek a sztorijára – a szerző jegyzete): a történet a 19. században játszódik, azt hiszem, és a második kötetben valaki pisztollyal öngyilkosságot követ el. Többet nem tudnék mondani róla.“
Hosszan sorolja a példákat, majd – keserű szájízzel és szimpatikus (ön)iróniával, amely az egész szöveget áthatja – megállapítja, hogy újfent kitört rajta a címben is emlegetett amnesia in litteris (teljes irodalmi emlékezetvesztés) nevű betegség, és hogy gyermekkora, ifjúsága és férfiévei „ezernyi óráját“ fölöslegesen töltötte olvasással, mert lám, „az egészből semmi sem maradt vissza, csak a teljes felejtés.“
Kicsit búsul ezen, de végül eljut ahhoz a végkövetkeztetéshez, amelyre magam is emlékeztem (még… khm), és amelyet fel kívántam használni esszémben: „Az olvasás talán inkább impregnáló aktus (vö. A parfüm „impregnálásai“), amelynek során a tudat ugyan alaposan átitatódik, de olyan észrevétlen-ozmotikus módon, hogy a folyamatot magát nem észleljük. Az amnesia in litterisben szenvedő olvasó tehát nagyon is megváltozott az olvasás révén, ám ezt nem vette észre, mivel olvasás közben agyának azok a kritikus instanciái is megváltoztak, amelyek közölhetnék vele, hogy ő bizony megváltozott. Annak az embernek a számára pedig, aki maga is ír, ez a betegség akár még áldás is lehet, sőt szinte már szükséges feltétel, ugyanis megóvhatja őt attól a bénító félelemtől, amelyet minden nagy irodalmi mű kivált, és teljességgel komplikációmentes viszonyt teremthet számára a plagizálással, ami nélkül semmi eredeti nem jöhet létre.“
Elégedetten csettintettem, és egy pillanatig arra gondoltam, megveszem a könyvet, mert bizony megér 2490 forintot. De aztán rájöttem, hogy épp nincs 2490 forintom erre a célra (ez a jelenség is gyakran előfordul a pedagógia apostolainál), ezért arra jutottam, hogy inkább kimásolom a vonatkozó passzusokat. Térdre vetettem magam az eladók előtt, eléjük tártam sanyarú sorsomat, és mivel már ismertek (gyakran járunk lányommal ingyen olvasni ide), megengedték, hogy kimásoljam a fenti részt.
Derekasan írtam egy kis lapra, de elég lassan ment (elszoktam a kézírástól, már csak táblára tudok írni, félméteres betűket). A végén szépen megköszöntem, és elégedetten távoztam. Arra értem a pláza mögé, hogy kocsimra éppen kerékbilincset szerelnek (a huncut közterületesek ugyanis egy nappal korábban parkolási tilalmat rendeltek el megszokott helyemen). Némi rimánkodás árán kiegyeztünk 5750 forintnyi bírságban, és futni hagytak. Ebből a pénzből két példányt vehettem volna a könyvből, és még mindig marad 770 forintom. De hát kérem: így mulat egy beates (egybites fizetésű) magyar (tanár) úr.
