Egy költő, de akár az ötvenes évek kamaszaiból, ifjaiból kinőtt tágabb értelmiség Priuszát írta meg Bertók László legújabban megjelent, újra kiadott és bővített könyvében. A Magvető Kiadó bő egy évvel ezelőtt indította újra Tények és tanúk című sorozatát Réz Pál és Parti Nagy Lajos beszélgetőkönyvével, a Bokáig pezsgőben című kiadvánnyal. Azóta hat új darabbal is gazdagodott a sor, ennek egyike a Bertók-mű új kiadása, amely eredetileg 1994-ben jelent meg a Századvég Kiadónál (még korábban, 1990-ben pedig a Jelenkor hasábjain).
Egy ma már abszurdnak tűnő történet körvonalazódik az olvasó előtt: néhány vers, irodalmi kör alapítása és iskolai újságszerkesztés okán egy majdnem gyermek fiatalembert ellehetetlenítenek, meghurcolnak, végül börtönbe is zárnak. Mindez az ötvenes évek első felében kezdődik, amikor Bertók László a csurgói gimnázium eminens tanulója, ezzel párhuzamosan szárnyait bontogató költő, akire a Magyar Írószövetség is felfigyel. Ennek ellenére a hatalom mindent elkövet, hogy ne úgy és akkor folytathassa tanulmányait, ahogyan megérdemelné. Az ebből a helyzetből következően íródó versei csak tovább sodorják a veszélyek felé: postai levelezését megfigyelik és felhasználják ellene – mindezt később alá is íratják vele és a címzettekkel. Pedig a megfigyelt akkor még rendkívül naiv, s a túlreagáló hatalmi gépezet ellenében gyakorlatilag csak a maga kifinomult és értelmiségi „érveit” képes felsorakoztatni: „Kérem, nem akartam megdönteni a rendszert. Fogalmam sem volt, hogyan kell elkezdeni az ilyesmit. Én csak torkig voltam már a hazugságokkal, az igazságtalanságokkal, az elkeseredéssel, csak nem volt mit enni, csak nem lehetett már élni. Én csak éppen leérettségiztem, és szerettem volna továbbtanulni.”
A megfélemlítés, a szándékos félremagyarázások, a kegyetlenségek mind egymásból következnek – megállíthatatlanul. Szomorú, de igaz és részletes képét kapjuk az ötvenes, majd a későbbi évek levegőjének, a kornak, amelyben számos fajta brutalitás megeshetett – például Bertók Lászlóval is. Mindezt árnyaltan rajzolt környezetben látjuk, mindazokkal a következményekkel együtt, amit ez a priusz jelentett.
A könyv rendkívüli precizitással és egyszerűséggel fogalmazza meg a tényeket, mégsem tekinthető száraz dokumentumregénynek. A dokumentumok – köztük versek – egymásba fonódnak, s ezáltal a teljes szöveg líraiságba emelődik valamiképp. És még az sem állítható, hogy terápiaként működött volna a tények összeszedése, megszövegezése Bertók Lászlónak, sokkal inkább a felmutatás, tanúságtétel igénye munkálkodhatott a szerzőben. Budai Katalinnak adott interjújában magyarázza: „Nem hiszem, hogy a priuszom megírásával fölszabadultam, megkönnyebbültem volna. Ez az élmény már olyan mélyre ivódott, ez alól már nem lehet fölszabadítani.” Mint mondja, neki sokakhoz képest kevés jutott a rosszból: „csak öt hétig voltam az ávó kaposvári pincéjében, s mindössze nyolc hónapra ítéltek el utána, s azt követően is csak 1956 októberéig voltam munkaszolgálatos. (…) Kérem, nekem »csak« ennyi: csak mégis ráment az ifjúságom, az életem, mint szinte mindenkié, aki kortársam ezen a tájon.”
Talán ezért a higgadt – de mégis érezhetően megtört – hang miatt is megrendítő olvasmány a Priusz. Életszagú, egy egész emberi utat felgöngyölítő, értelmező szövegegyüttes, amelyhez új perspektívát kínál az a három interjú, amely lezárná, de tulajdonképpen kinyitja a történetet. Bertók László megjelent munkáinak összesítése is hasznos adalék az alapszöveghez, miképpen a csatolt fényképanyag is, amely a személyes térbe avat be.
Kötelező olvasmány nemcsak a közvetlen utódnemzedéknek, hanem azoknak is, akik unják történelemkönyveiket, vagy csak egészen egyszerűen nem hiszik, vagy nem látják át a hatvan-egynéhány évvel ezelőtti tényeket, sorsokat.
Bertók László: Priusz. Tények és tanúk sorozat. Magvető Kiadó, Budapest, 2016.