Elítéli a zsarnokot, a zsarnoki hatalmat, de kérdés: tisztább lesz-e a világ, ha gyilkolás által születik az új rend? Arról nem is beszélve, hogy a közjó érdekében cselekvő humánum a korábbinál nagyobb káoszt idéz elő. A robbanás dinamikája? Róma Rómáért harcol, ám a küzdőtér szinte egy testből fakadt két katonája, a koronát háromszor is visszautasító Caesar és jellemként nem a saját boldogulását előtérbe helyező Brutus nem találja a közös hangot.
Közös embersors
Mennyire igaza van Géher Istvánnak, a karakteres költőnek és az egyetemen angol irodalmat tanító professzornak, amikor monografikus pályaképében leszögezi: miközben Shakespeare a tragédiáit írja, „keresi bennük a közös embersors végleteit, a nagyságától megsemmisülő reneszánsz egyéniség mítosztörténetét – a halálban a feltámadást”.
Minthogy az angol klasszikus – noha itt részben éppen Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok-jából töltekezett – nem történelmi olvasókönyvet írt, sokkal inkább emberi arcokat, összeütközéseket, helyzeteket rajzolt meg; az elomló lágyság s a vér és a vas könyörtelen, a népfelséget kitüntető és porba rántó hatalmát: a költőileg megfogalmazott „patthelyzet”, a döndülő lépéseket, kifakadásokat, vallomásokat, félelmeket nyithatatlan kalodába záró káosz uralja a színpadot. Mintha a nagyságban leledző kicsinység (sőt kicsinyesség), a föllángolások íve és a meghalások hamva és az őket övező „tengeri robaj” (lelkifurdalás, önmitizáló bakugrás) az ugyancsak mozgalmas, villámlással, dörgéssel, esőzuhataggal sokkoló természet része volna.
Zörög, csörög az emberi lélek – a legegyszerűbb tárgyakat is trónközelbe (széket pulpitussá stb.), szenátusi légkörbe, majd harcmezővé emelő színpad a díszlet- és jelmeztervező Dragoş Buhagiart dicséri –, fázva és dideregve keresi eme páncélból való kitörés megannyi módozatát. A színpadot hol vér mossa – barát és ellenség egyként a gyiloktól kiszenvedett Caesar vérében fürdik, sőt hempereg –, hol megbocsátó, tisztulást elősegítő, a kozmoszt sűrű permettel átitató gesztusként mítoszi esőrengeteg.
A nálunk is jól ismert román rendező, Silviu Purcărete valósággal csodát tett. Nem elbeszélő szöveget jelenített meg, hanem dinamikai csomópontokat. A teret a szokásos módon kifeszítette, s így a bravúros színészvezetés (a legtávolabbi pontok is harmonizálnak egymással) még inkább hangsúlyt kapott. Nem csupán az „üres”, a hagyományos díszletekről lemondó színpadon és a vasfüggöny előtt folyik a játék, hanem a széksorokat elválasztó belső úton, sőt a páholy magasában ugyancsak. A legkisebb képben is – sok jelentős, egyetemessé váló mozzanat van – ott a színpadi költészet varázsa.
Pontos, érzelmi leltár
Az agresszív látványszínház (talán nem sértő a mostani truppra, ha Harag György előtt ezúttal is kalapot emelünk) a nem didaktikus, és a kitűnő dramaturg, Visky András által megrövidített, hangsúlyaiban kiemelt Jánosházy György-féle műfordítást használja alapnak. Akarva-akaratlan kontrasztot képezve – tudatos lehet az ilyesfajta építkezés – a hagyományhoz illeszkedő, „Shakespeare manierista kifejezésbeli sajátosságait, stílusfordulatait” (Jánosházy) visszaadó színpadi nyelv és a legmodernebb rendezői látomás között.
Miért ne élne az „erdélyi provinciális kirekesztettségében” is (saját szava) nagyra törő, Vörösmarty klasszikus szövegét alapul vevő, illetve egypár mai magyarítással (Illés László) harmonizáló költő-műfordító nyelve? Pontos érzelmi leltár, amelynek kicsengése van.
Egy pár példa. Cassius (Brutushoz): „Nem tudhatom, te s más mit tartotok / Az életről, de ami engem illet, / Úgy vélem, hogy nem lenni van olyan jó, / Mint magamfajtától rettegve élni, / Szabadnak születtem, mint Caesar; te is.” Ugyancsak ő Caesarról: „Ő Colosseus gyanánt terpeszkedik / E szűk világon; mi, kis emberek, / Hatalmas lábai alatt bolyongva / Kutakodunk rossz sírgödrünk után.” Caesar (Cassiusról): „Ily emberek nem nyughatnak soha, / Amíg nagyobbakat látnak önmaguknál, / Ezért bizony veszélyesek nagyon. / Arról szólok, mi félelmetes lehet, / Nem amitől félek: Caesar vagyok.”
Brutus (Caesarról): „Mindenképp meg kell halnia; nekem / Személyes okom nincs, hogy elveszítsem, / Csupán a közjó.” Ugyancsak ő: „…Így kitűnik, / Hogy nem gyűlölség: szükség szülte tervünk; / És ha a nép így látja, orvosoknak / Nevez majd bennünket, nem gyilkosoknak.” Brutus: „Az ellenség már sírgödrünkig űzött: / Méltóbb hozzánk, ha mi ugrunk bele, / Nem várjuk a lökést…” S végül az V. felvonás 5. színéből, Antonius (Brutusról): „Ez volt a legnemesebb római: / A pártütőket irigység vezette / Tettükben, mit Caesaron elkövettek; / Egymaga volt közöttük, aki tiszta / Lélekkel csak a köz javát akarta. / Nemes volt élete; és úgy vegyültek / Elemei, hogy maga a Természet / Hirdethetné fennen: »Ez férfi volt«!”
Az ódon s mégis nemes versbeszéd (jambus) lüktetése némiképp rendezői melankóliát igényelne. Ám Purcărete hallatlanul modern, a színészi „találatokat” és rögtönzéseket is figyelembe vevő rendezése mítoszi helyzeteket teremt. Róma megannyi ura (szenátusa stb.) ugrik, csuklik, ágál, sasszézik a színpadon, s ha a nézővel szemben megvillan a képernyő a zsarnok arcával, azonnal előttünk (modern gépvilág!) tegnap és ma összeszikráztatása. Amikor a régi (itt negatív) állatáldozati szertartást szimbolizálván Caesar talán „jobbik énjét”, hatalmas szürke-fehér kutyáját (Róma – farkas) döglötten végighúzzák a színpadon – a címszerepet játszó Bogdán Zsolt belső izzású, komoran fenséges játéka, az állathoz és az emberekhez (övéihez és nem övéihez) való viszonya külön tanulmányt érdemelne –, a megalázottság tökélye visszhangzik.
Fenséges szimbólumok
Hihetetlenül erős, sokkolóan izgalmas képek közvetítik a rendező fantáziáját. (Zeneszerző Vasile Şirli.) Többek közt ilyen Caesar bekerítése és megölése, a levest kanalazókat „intim” környezetbe emelő „szenátusasztal” körüli vihar, és nem utolsósorban mozgásszínháznak is kiváló a testek mint vonagló, csatázó katonák Philippi harcmezejét megidéző párbaja. Az egyszerű tárgyakba (szék, asztal, kád) Purcarete költői megemeléssel ugyancsak fenséges szimbólumokat tud szuggerálni.
A férfi-asszony, vagyis férj-feleség párbaj (Caesar és Calpurnis, Brutus és Portia) őrjöngő dinamikájában sorsüldözött szabad ének Istenhez fölhangzó panasza visszhangzik. Ehhez kellett a címszereplőn kívül Kató Emőke és Györgyjakab Enikő, valamint a másik főszereplővé előlépett Viola Gábor intenzív szerepélése. S ha keresed a leggyöngédebb mozzanatban az erőt, Kántor Melindára (Lucius) találsz. S Bács Miklóstól (Antonius) kezdve – kitűnő csapatmunka – az összes további szereplő emlékezeteset nyújt: Balla Szabolcs (Cassius), Albert Csilla (Jós), Bodolai Balázs (Szolga/Octavius), Dimény Áron (Decius/Messala), Váta Loránd (Casca), Farkas Loránd (Trebonius), Fogarasi Alpár (Metellus), Keresztes Sándor (Ligarius/Cicero/Költő), Laczkó Vass Róbert (Publius/Cina, a költő), Szűcs Ervin (Cinna), Plátz János (Lepidus).
Az eredetiben egymástól elszakított öt felvonást a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata két részben játssza. Az előadásnak jó a ritmusa – Purcărete szellemi bolyongása meg is követeli az izgató színek dinamikáját –, hiszen a 78 perces első részt egy 29 perces második követi.