Az Erdélyi Helikon írói közösség megalakulása 1926-ban Kemény János kezdeményezésére (aki marosvécsi kastélyába először összehívta a korabeli erdélyi írótársadalom színe-javát) olyan tett és gesztus volt, amelynek értéke, előrelátó és kultúramegmentő, valamint egységbe kovácsoló szerepe azóta is szemmel látható, sőt növekszik, és időről időre foglalkozni kell vele, összegezni kell a közben megszületett tapasztalatokat és véleményeket, fel kell térképezni az összefüggések újonnan meglátott hálóját.
Éppen ezért – és ennek a folyamatnak egyik momentumaként – az MTA Miskolci Területi Bizottsága (a Miskolci Egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézete, az Észak-magyarországi Irodalmi Kör és a Dsida Akadémia támogatásával) 2016. május 5-én tudományos konferenciát szervezett, amelyen a miskolciak mellett budapesti, debreceni, egri, kolozsvári és nápolyi előadók is szerepeltek. A konferencia anyagát könyvben is megjelentették, és ez a könyv meg a benne olvasható előadások még azoknak is tartogatnak meglepetéseket és újszerű megállapításokat, akik meglehetősen sokat foglalkoztak az elmúlt években a korszakkal és azon belül az Erdélyi Helikon-jelenséggel.
Mózes Huba bevezetőjében olvashatunk a társaság létrehozásának gondolatáról (amely már 1923-ban megfogant), láthatjuk az 1926. június 17-én kelt, és az erdélyi magyar irodalom jeles képviselőinek elküldött meghívólevelet, amelyet Kemény János jegyez, illetve az ilyen horderejű eseményekhez elengedhetetlen statisztikai adatokat is. Pomogáts Béla előadásában egy mondatban összefoglalja a társaság irodalomról alkotott felfogásának lényegét: „Az irodalom célja, a helikonisták szerint, sohasem lehet pusztán a szórakoztatás vagy a kísérletezés, mint ahogy nem lehet a napi politikai érdekeinek szolgálata sem.” Több párhuzam is felfedezhető a Nyugat szellemi körével, és jól látszik, milyen komplex és nyitott módon gondolkodott a Helikon alkotóközössége: „A Helikon már eleve nem érzett rokonszenvet a magyarországi konzervativizmus iránt; a hivatalos irodalom nemzeti elfogultsága, revansvágyó irredentizmusa és unalmas epigonizmusa egyaránt idegenkedéssel töltött el. A transzszilván ideológia liberalizmusa, türelmessége és európai tájékozódása a »nyugatos« irodalomban találta meg elsőrendű szövetségesét.” Olyan lényeglátó megállapítással is találkozunk, amely – kavargó, homályos érzés formájában – eddig is megvolt bennünk, de talán annyira élesen, mint Gróh Gáspár, egyikünk sem fogalmazta meg: „Az erdélyi emberben a román megszállás, az impériumváltás felülírta a háborús megpróbáltatások önmagában is felmérhetetlen fájdalmait.”
Kiváló elemzéseket olvashatunk Szántó György, a méltatlanul háttérbe szorult, látását elveszítő és éppen ezért magát íróvá átképző festőművészről, Tamási Áron háborús novelláiról, Kuncz Aladár szerepéről az Erdélyi Helikon életében, Bánffy Miklós hazatéréséről, Kós Károly és Dsida Jenő barátságáról, illetve Reményik Sándor verseiről. Engem két jelenet különösen megragadott: az egyik, amikor Dsida Jenő felolvassa a Psalmus Hungaricus című versét, és képet kapunk a fogadtatásáról. A másik pedig, amikor Bánffy Miklós felkéri Kuncz Aladárt, hogy vállalná el az Erdélyi Helikon folyóirat szerkesztését, bár „csak igen-igen szerény javadalmazást tudott nyújtani. Körülbelül annyit, amennyit egy jobb gépírónő keres.”
A továbbiakban idézem Bánffyt: „Hosszan, kissé elfogódva, kissé szégyenkezve adtam elő kérésemet. Most is látom, ahogy itt ül, a kanapén velem szemben. Szótlan hallgatta; csak nagy, okos szemei csillogtak a sötétedő estében. Mikor befejeztem, könnyed mosollyal kérdezte: »– Ez tehát olyan prófétai munka?« »– Valóban az – feleltem.« »– Akkor vállalom.« És rögtön rátért póz nélkül, frázis nélkül a programra, tervekre, elgondolásokra…” Hát… ilyen emberek voltak az Erdélyi Helikon tagjai.
Honfoglaló, nagy írónemzedék. Az Erdélyi Helikon írói közösség megalakulásának 90. évfordulójáról megemlékező miskolci tudományos konferencia előadásai. Szerk.: Kabán Annamária, Mózes Huba. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2016.