Majdnem pontosan egy éve írtam lapunkban az erdélyi Selfish Murphy ír rockzenekarról, amelynek idén jelent meg Broad Jump – Reloaded című lemeze. Ez részint a 2016-os Broad Jump album dalainak újragondolása. Ilyesmit akkor csinálnak zenekarok, ha nincs más ötletük, vagy ha a dalok mélyrétegeiben újabb, érvényes megközelítések után kutatnak.
A Selfish Murphy esetében utóbbiról van szó, hiszen az ír–kelta népzenei gyökerű rockmuzsika a teremtett világhoz tartozó, valóságos zene, amit valóságos muzsikusok játszanak. A valódi zene pedig végtelen. Nyúljunk bármilyen nép folklórjához, fúrjunk bármilyen mélyre – úgy hiszem, nem akadt még együttes, amely ennek a mélységes kútnak meglátta volna a fenekét.
A Selfish Murphy lemeze zsigeri, táncolható, bólogatós, alkalmasint tombolva mulatós vagy épp egy szürke reggelen arcunkra mosolyt csaló muzsika. A dalok új köntöse rockosabb irányt jelent, az eddigiekhez képest erőteljesebb alapokat, több teret kapó dobot, basszust és az elektromos gitár riffjeit. Ez nem azt jelenti, hogy ez az eredendően tág horizontú zene átment valami egysíkú döngölésbe, inkább hasonló zenei dramaturgiát, mint amit például a Jethro Tull legendás Aqualung számában is hallunk, vagyis többször váltakoznak a zúzós és lírai, akusztikus részek, olykor ravasz, finom kis ritmikai díszítésekkel tarkítva, amik a nóta alapritmusán lényegileg nem változtatnak, ilyen a nyitó Molly Malone vagy kedvencem, a Barleycorn (utóbbira még visszatérek).
Az alapritmust itt már csak hagyománytiszteletből sem érdemes egy nótán belül nagyon variálni, hiszen eredetében funkcionális zenéről van szó: mulatságon, bálon a nép (a régi jó latinban populus, tehát komolyabb körökben a popzene népzenét jelent) megtáncoltatására szolgál évszázadok vagy évezredek… majd a zenetörténészek kiszámolják, mióta.
A Selfish Murphy persze nem lenne az ír koboldok, manók és mindenféle tréfás kedvű, valamint jellemzően megveszekedettül kocsmatöltelék hajlamú tündérnépek ősi világának hű reprezentánsa, ha beérné ennyivel. A síp és fuvola fürge dallamai úgy úsznak a sziklakemény rock’n’roll alapok fölé, hogy az is a mesék és legendák Írországában érezheti magát, aki még sosem járt ott – ha becsületes lejátszón hallgatjuk a lemezt, érdemes föltolni a basszust, különben lemaradunk olyan jóízű játékokról, mint az Ireland’s so far Away végén hallható katartikus döngetés.
A már említett Barleycorn az egyetlen magyar nyelvű dal. Túl az izgalmas váltásokon és az olyan jópofa ötleteken, mint a párszor pár másodperces, a nóta főtémájával szembemenően egyre komorabbá váló, elveszettséget sugalló koboldkórus, megismerhetünk belőle egy fontos mitikus alakot, Barleycornt. Ő lényegében az árpaszem, belőle készül az ír kultúra – elnézést a képzavarért – két folyékony oszlopa, két isteni nedű: a sör és a whisky.
Hazánkban tudtommal még nem kutatták komolyabban a John Barleycorn (Árpaszem Jankó) című angol népdal kultúrtörténeti előzményeit és áthallásait (egyszerű paraszti ésszel is rögtön eszünkbe jut Babszem vagy Borsszem Jankó). A hős az árpa allegóriája: hősi halált hal, majd nemes italok formájában föltámad. Árpaszem Jankót Robert Burns is megénekelte, sőt Jack London egész regényt szentelt neki, de ott már az éltető nedű dicséretének másik, komorabb oldaláról van szó.
A Selfish Murphy Barleycornja nem tragikus alak, hanem egy kis kobold, akinek hiányzik a kedvese, ezért aztán mindenféle kalandokba keveredik, de legfőképpen iszogat. Persze azért egy kicsit kesereg is: hisz Dublin messze van…
A Selfish Murphyvel jellemzően a Kárpát-medence és Európa szinte minden pontján lehet találkozni, Tusványoson is föllépnek hamarosan, valamint német, francia, cseh, svájci, dán turnéra mennek, amelynek több állomását a Nemzeti Kulturális Alap támogatja.