Szindbád (Mátray László) igen sikeres hódításaiban, egészen pontosan 107 szeretője van. Mi lehet a titka, miért bolondulnak érte a nők, fiatal, szűz lányok és idősödő asszonyok egyaránt? A darab sejteti a választ. Vidnyánszky Attila rendezésében a vitorlarudat falloszként maga elé tartó főszereplő – személyiségjegyeit tekintve – egy bizonytalan, gyakran gyermeteg alak, aki az adott szó becsületét nem tartja, s olyannyira gyáva, hogy bűnei meggyónását is legjobb barátjára bízza. Mégsem egy szívtelen gazembert formáz a jellemrajz, Szindbád nem veszti el lendületét, képes marad az őszinte rácsodálkozásra és a szeretetre. Egyetlen dolgot legalábbis biztosan tud: szerelmesnek lenni; foglalkozását tekintve ő tulajdonképpen egy „szerelmész”.
A telhetetlen, sok női szívet meghódító férfi alakja számos kultúrában és műben megtalálható, Szindbád azonban nemzeti Don Juanunkká vált, s hogy mennyire sajátunknak érezzük, mi sem bizonyítja jobban, mint az a számtalan feldolgozás, és az az országunkban található temérdek vendéglő, panzió, étterem és fogás, amely a Krúdy-mű címét hordozza. Mitől válik számunkra szerethetővé ez a világ? Talán mert egy olyan korszakot idéz meg, amely sohase létezett, átjárót képez élet és halál között, Szindbád meghal, koporsóba fekszik, majd helyét átadja egy fiatal menyecskének, ezután újból feltámad a félhalálból, visszajön a síron túlról is. A mű időkezelése egy sajátos spirálhoz hasonló, ahol egyazon léthalmazba helyeződik az immanens és a transzcendens valóság.
A szindbádi lét alaphangoltsága a melankólia. Érdemes felidéznünk Kierkegaard írását, amelyben a melankóliát az esztétikai stádiumban élő ember sajátjának tekinti, s melyet az élvezetek középpontba helyezése jellemez. Ez a leírás kitűnően illik Szindbádra is, a melankólia szerelmes lovagja ő. Kierkegaard e szorongó hangoltságot a szellem hisztériájának és bűnnek nevezi. Maga Szindbád is bűnös, s melankóliája csak egyre távolabb sodorja a megoldástól.
Az egymás után folyó pillanatok kifeszített víztükörként merevednek meg, ám mégsem érezhetjük magunkat igazán a jelenben, hiszen minden egyből Mnémoszüné kútjába hullik. Mnémoszüné (Nagy-Kálózy Eszter) az elérhetetlenség birodalmának sötét királynője, az emlékezés istennője, Szindbád mindvégig rá vágyik, ő az egyetlen igaz szerelme. Ám mégsem képes megtérni hozzá, inkább újabb és újabb utazásokba, kalandokba keveredik.
Mindez a lassítás eleganciája, a visszhang költészete, a tünékenység dicsérete.
Olyan kiváló színésznők idézik meg a szépség és az erotikum képmásait, mint Tóth Auguszta, Szűcs Nelli, Udvaros Dorottya. Krúdy Gyula Szindbád-történeteiben és Vidnyánszky Attila rendezésében is fontos a testiség, a jelmez is megidézi a nőiesség toposzai közül való kellékeket, mint például a harisnyakötő, a csipke, a selyemkendő vagy a göndör hajfürtök. Ez a fajta testiség azonban a szellem által teljesedik ki, a forgószínpad egymás utáni képei gondolatköröket írnak le. Minden lenyelt falat egy filozófiai posztulátummá válik, s minden illatos női kesztyű a nagy mítosz egészéből leszakított fizikális létező. Nem könnyű persze vizualitássá alakítani azt a látomást, amelyet Krúdy Gyula az irodalom eszközeivel hozott létre, Huszárik Zoltánnak mégis sikerült, Vidnyánszky Attila és a dramaturg, Verebes Ernő pedig egyaránt merít a Krúdy-féle textus és a film képi metaforáiból. Minderre pedig kiszólásokkal, vendégszövegekkel is utal, például „Ez egy Latinovits-fröccs!”.
A Nemzeti Színház előadásának második felvonásában a darabban mindvégig lappangó tragikus szál erősödik fel, hiába válik a halál csak egy „feltámadós játékká”, a temető pedig komédia helyszínévé, a lélek még ebben a különös világban sem születhet újjá, korábbi bűneinek súlyát viselnie kell. Nagy Mari, Bodrogi Gyula és Reviczky Gábor kiváló komikus színészekként, jelenlétükkel enyhítik ugyan az egyre feketébbe játszó érzelmeket, de a bizarr humor mögött is mikrodrámák alakulnak ki, például Reviczky ráklevesről szóló monológjában, ahol az ételek miniatűr, vad dzsungellé változnak, s ahol a nagy rákok fövés közben felzabálják a kis rákokat.
Az evés gondolatritmussá tagolódott ismétlődése mind nyelvi, mind fizikai szinten a Bovarynéra emlékeztethet, ahol az evés szintén az élet bekebelezésének allegóriájává válik. Az állandó étkezésről való beszéd az élet szeretetét és csömörét egyaránt előidézi a nézőben, akárcsak az egyre ismétlődő szerelmi kalandok, amelyek sem a romantika, sem az irónia érzését nem nélkülözik. Az étkezések és szeretkezések körforgása végül egy abszurd, földbe taposó temetőtáncba torkollik, a katarzist, mely egyúttal megnyugvás is, a vágyott halál bekövetkezése jelenti.