A hódítók hirtelen kivonulása már a kortársak számára is érthetetlen volt, és az elmúlt száz évben is számos kutató igyekezett feltárni a tatárjárás utolsó felvonásaként értelmezhető váratlan esemény mozgatórugóit.
A kivonulás hátterében környezeti okokat sejtő hipotézist Ulf Büntgen és Nicola Di Cosmo, a Berni Egyetem és a Princeton Egyetem kutatói közölték 2016 májusában; cikkük nagy figyelmet kapott a nemzetközi sajtóban. Írásukban famaradványok évgyűrűadatai alapján rekonstruálták az 1238 és 1242 tavasza közötti rendkívüli időjárási eseményeket, az 1238 és 1241 közötti súlyos aszályt, a szokatlanul hideg telet 1241-ben, majd a rákövetkező csapadékos időjárást 1242 első hónapjaiban.
Azzal érveltek, hogy a kora tavaszi esős időjárás korlátozta a legelőterületek fűhozamát és a mongol hadsereg manőverezési lehetőségeit, és ez vezetett a tatárok hirtelen kivonulásához.
A magyar–kanadai kutatócsoport környezet- és klímatörténeti, valamint régészeti, történeti és ökológiai érvekkel cáfolta ezt a leegyszerűsítő, az egész eseményt egyetlen okra visszavezető magyarázatot.
Az mta.hu-n is megjelent érvelésük szerint a mongolok sokkal jelentősebb környezeti kihívásokhoz szoktak, és hadjárataik során ilyenekkel dokumentáltan is megbirkóztak, ráadásul Magyarországról visszavonulva Batu kán a Volga-deltában alapította meg hatalmi központját. Utóbbi tény semmiképp sem igazolja a mongolok idegenkedését a kiterjedt vizes élőhelyektől.
A szerzők szerint az Alföldön a csapadékos időszakok nem korlátozzák és nem is korlátozták a terméshozamot, ráadásul a mongolok épp egy hároméves aszályos periódus végén érkeztek Magyarországra. A magyarországi termésátlagokat nem a csapadékos időszakok, hanem épp az aszályok veszélyeztetik, amelyek más pusztító hatásokkal társulva komoly éhínségekhez vezethettek akkoriban. A történeti források és ökológiai megfigyelések együttesen azt bizonyítják, hogy az országnak éppen azt a részét sújtották leginkább a tatár hadak pusztításai, ahol a környezeti hipotézis szerint súlyos problémákkal kellett volna a hódító seregeknek szembenézniük.
Milyen okok játszhattak szerepet a tatárok kivonulásában?
A cikk szerzőitől kapott tájékoztatás szerint a legelterjedtebb politikai hipotézis a nagykán, Ögödej halálával és a Mongol Birodalomban emiatt keletkezett hatalmi vákuummal hozza kapcsolatba a hirtelen kivonulást. Eszerint a mongol hadsereg vezetői azért fordultak vissza, hogy a következő nagykán megválasztásán részt vegyenek.
A „korlátozott cél” hipotézise arra az érvelésre támaszkodik, hogy a mongolok nem tervezték a Magyar Királyság állandó megszállását, hiszen például a mongol seregnek a Magyarország elleni támadás idején igencsak megnyúltak az utánpótlási útvonalai. A hadjárat célja egyrészt az lehetett, hogy IV. Bélát megbüntessék a kunok befogadása miatt. Egy másik magyarázat szerint a hadjárat csupán egy későbbi foglalás előkészítése volt.
A sikeres ellenállás teóriái szerint a mongolok olyan mértékű ellenállással találkoztak a csatatereken és/vagy az erődostromok során, amely arról győzte meg őket, hogy Magyarország elfoglalása túlságosan nagy falat nekik. Ezen érvelés szerint a középkori Magyar Királyság jócskán eltért a sztyeppe világától. Kelet-Európához képest a terület sűrűn lakott, egyes régiók népsűrűsége nyugati mércével sem volt alacsony.
Ugyan nem minden erősség bizonyult hatékonynak a mongol támadással szemben, és a forrásokból tudjuk, hogy a mongolok képesek voltak várakat vagy erődített településeket megostromolni (erre volt példa Kijev bevétele), de arra nem voltak felkészülve, hogy „lépten-nyomon” újabb ostromra kényszerülnek. A Tiszántúlon vagy a Partiumban például Nagyváradot, Tamáshidát, Csanádot és az egresi monostort is csak ostrommal tudták bevenni, ami természetesen sok időt és nagy emberáldozatot igényelt.
Egy másik érv, hogy az ország teljes hadereje nem semmisült meg. Muhinál a királyi haderő legnagyobb része ugyan odaveszett, de még ép és sértetlen seregtestek is akadtak (például László somogyi ispáné). A Dunántúl miattuk is nehezített terepnek számíthatott a mongoloknak.