Antal (Antonius Magnus, Antonius abbas) Krisztus után 251-ben vagy 252-ben született Közép-Egyiptom egyik falujában, Koméban, a keresztényüldözések idején. A Szentírást szívesen hallgatta, sőt idővel kívülről is megtanulta.
Tehetős családban nőtt fel, de húszéves korában meghaltak a szülei, és neki kellett gondoskodnia a húgáról. Az örökölt vagyon nem okozott örömet neki, s megérintette a gazdag ifjú evangéliumi története: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van, add oda a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyekben. Azután jöjj, kövess engem” (Mt 19,21). Jézus szavait megfogadva eladta a családi gazdaságot, bőkezűen gondoskodott testvéréről, a fennmaradó pénzt pedig szétosztotta a szegények között.
A jámbor aszkéták példáját követte, s hogy biztosítsa lelki élete zavartalanságát, minden emberi kapcsolatot megszakított. Először a falu határába költözött ki, majd a líbiai sivatagban, egy sziklasírban húzta meg magát. Rejtekhelyéről csak egyetlen bizalmasa tudott, aki szerény táplálékkal látta el. Később egy elhagyott, omladozó udvarházban falaztatta be magát, ahol magányosan elmélkedett. Az akkori elképzelések szerint az elhagyatott helyek, elsősorban a sivatagok az ártó lények, az ördög és a démonok lakóhelye; Jézus megkísértése is a pusztában zajlott (Mt 4,1-4). A legenda szerint Antalnak is számos kísértésben volt része, de Pál apostol intelmének engedelmeskedve „Isten fegyverzetét” öltötte magára, hogy „az ördög cselvetéseinek ellenállhasson”, s sikerrel vette fel a harcot „ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen” (Ef 6,11-12).
Amikor húsz év múlva ismét az emberek közé ment, bölcs férfiként jelent meg, akinek a szigorú önsanyargatások ellenére sem tört össze a teste. Nevét fölkapta a hír. Mindenfelől özönlöttek hozzá az emberek, imáiba ajánlották magukat, és sokan szerzetesi életet akartak élni vezetése alatt. A közeli és távoli környéken mindenfelé remeteségek nőttek ki a földből, a világ elől menekülő remetéből így lett a „szerzetesek atyja”. Ám ez még nem a szerzetesség ma ismert formája volt, az csak később alakult ki: Antal köré számos tanítvány sereglett, de ő nem fogta össze őket tartós közösséggé, amelynek közös szabályzata is van. (A neve alatt ránk maradt szerzetesi szabályzat későbbi korból származik.) Szoros barátság fűzte Szent Atanázhoz, s amikor a püspököt száműzték, leveleket írt érdekében Nagy Konstantin római császárhoz.
Halála előtt néhány hónappal Alexandriába ment, hogy szembeszálljon az ariánus eretnekekkel (Arius tanítása szerint a Fiú-isten nem öröktől való, hanem az Atya-isten „teremtménye”, Krisztus csak hasonló az Atyához, de nem egylényegű vele, ezért nem is Isten). Antal 356-ban halt meg, a legenda szerint százöt éves korában. Két tanítványának, akiknek megengedte, hogy utolsó napjaiban is vele legyenek, megparancsolta, hogy sírja hollétéről senki ne tudjon. Akarata teljesült, a titkos sírt csak 561-ben találták meg.
Antaltól hét levél maradt ránk, továbbá az Atyák mondásai címen ismert nagy gyűjteményben mondásai, amelyekből képet kaphatunk egyéniségéről. Életrajzát Szent Atanáz írta meg 365 táján, tíz évvel halála után. A koptok és a szírek remetéi Szent Antal fiainak tekintették magukat. Ereklyéi, amelyeket Arles-ban, a Saint-Julien templomban őriznek, a 11. században kerültek Franciaországba, ahol 1095-ben alakult meg az antoniták rendje.
Antal az ördög feletti győzelmei és csodái miatt a középkor egyik legnépszerűbb szentje volt. Gyakran ábrázolták a kezében antalkereszttel (T alakú kereszt, melynek függőleges szára csak a vízszintes szárig terjed), attribútumai az ördögöket elriasztó kis harang, csengettyű a T alakú boton, fáklya, mankó. A Kárpát-medencében feltűnik szárnyas oltárokon (Bártfa, Szászbogács, Szepesbéla, Szepeshely, Szepesszombat, Zólyomszászfalu), és gótikus szobrokon is gyakran ábrázolták (Dénesfalva, Lőcse, Malompatak, Nagyócsa, Pozsony, Szepesszombat, Zalaszentgrót). A szent Hontszentantal és a zalai Szentantalfa névadója.
A cukrászok, harangozók, haszonbérlők, hentesek, kesztyűsök, kosárfonók, mészárosok, munkások, porcelánkészítők, posztósok, sertéskereskedők, sírásók, takácsok, hazánkban az egri kefekötők patrónusa, s őt hívják segítségül bőrkiütések, skorbut, pestis, járványok, kelések, fejfájás esetén.