– Egyszerre lép, egyszerre fordul! Nem erre, amarra! Fiúk, ide koncentráljatok! – visszhangzik Csizmadia Csaba büntetés-végrehajtási százados hangja a teremben, aki a tököli börtönszínház egyik producere is egyben.
A főképp fiatalkorú fogvatartottakból álló társulat gyorsan alakzatba rendeződik, és engedelmesen menetelni kezd. A fiúk mögött kemény, de sikeres időszak van, nyár végén ugyanis besöpörték a legjobb börtönszínházi társulatnak járó díjat a Kirág-lak című darabbal. A munka viszont nem állhat meg, a próbák folytatódnak, hamarosan a Budapesti Javítóintézetben lépnek fel.
A színpadon közben kibontakozik a darab: a történet egy földikutya família üregében játszódik, ahol a legifjabb családtag, Rómeó – a többiektől eltérően – hosszú füllel és az egyébként vak állatokkal ellentétben szemekkel született.
Az apa először úgy érzi, nem tudja elfogadni fia másságát és hibáit, de a család végül összezár. Rómeónak így sincs egyszerű dolga, kezdetben fogalma sincs arról, hogy mihez kezdjen a kirekesztettség érzésével, a plusz érzékszerveivel, hiszen ami a családjának fogyatékosság, az neki a világot jelenti. Ám „hátrányainak” köszönhetően megmenti családját a biztos haláltól, az embertől.
A pódium mellett feltűnik egy nőalak is, aki szavak helyett csak karjelzésekkel és egy-egy mosollyal navigálja a szürke kezeslábasba öltözött szereplőket. Már félszavak sem kellenek, jól megérteti magát így is.
Ő a darab írója és az intézet reintegrációs tisztje is egyben, aki egyenesen a társulat arcképére formálta a karaktereket. – Szerettem volna görbe tükröt állítani, és bemutatni egy olyan – valós – világot, ami a társadalmi kirekesztést jeleníti meg humoros köntösben – magyarázza Nagy Klára Katalin, aki halkan megjegyzi, hogy sokkal könnyebb fiatalkorúakkal együtt dolgozni, a felnőtt fogvatartottakkal ellentétben ugyanis ők még játékosak és rugalmasak.
– Ugyanakkor fontos az egyensúly, így elengedhetetlen, hogy a társulatot idősebb fogvatartottak is erősítsék, hiszen az ő személyiségük, felfogásuk és tapasztalatuk is segít abban, hogy a fiatalabbak egy jobb életet tudjanak majd a rácsokon kívül kialakítani – részletezi a reintegrációs tiszt.
– Amikor az ember eljátssza ezt a történetet, pontosan tudja, hogy akár a látó és halló, „fogyatékkal” született földikutya, mi is a társadalom kirekesztett tagjai lettünk. Ez az érzés nemcsak a színpadon, hanem a közönség sorain is végigsöpör. Oda-vissza hat ez a darab – véli Sinkovics Rajmund, aki az apa szerepét kapta meg.
A jóformán még gyerekkorú elítéltek közös célja a kinti világban a balhék voltak, konfliktuskezelésük pedig kimerült annyiban, hogy ki üt nagyobbat. A próbák során viszont hamar rájönnek: egyéni sikereikhez szükségük van a többiek támogatására, miközben megtanulnak felelősséget vállalni és együttműködni is. A csapatnak nincs egyszerű dolga, sokan a munka és az iskola mellett járnak a társulatba, de, mint mondják, megéri.
– Olykor nehéz, hogy mindig itt legyünk fejben, de az ember a mindennapi problémákat megtanulja integrálni a próbákba; azonban előfordul, hogy teljesen kikapcsolok, és csak erre koncentrálok.
Az az érzés, amikor a börtön falain kívül, egy kőszínházban háromszáz ember vastapssal fogadja az előadásunkat, és ezzel együtt hosszú hónapok munkáját, az katartikus élmény – fogalmaz az amatőr színész.
– Amikor bekerültem a társulatba, még fiatalkorú voltam: a századosnő szólított meg, hogy lenne-e a kedvem a börtönszínházhoz csatlakozni. Igent mondtam. Nem tagadom, volt, hogy besokalltam és ki akartam lépni, mert a mindennapi munka mellett a heti három próbára nem mindig maradt erőm, de nem akartam cserbenhagyni a többieket – meséli a darab főszereplője.
– Először a főhős, Rómeó sem tudta, mit is kezdjen ezzel a szereppel. Ő most szenved? Vagy szomorú? Nagyon jó volt látni, ahogyan összeáll neki a történet, és az üzenete is, ahogyan próbáról próbára egyre jobban beleélte magát – veszi át a szót a színmű szerzője.
Szavai szerint az előadásnak ugyanakkor több olyan – felnőtt – szereplője is van, akik a való életben mindig a középpontban voltak, ám most a színfalak mögött húzódnak meg. – A gitárosunknak és a narrátorunknak meg kellett tanulnia, hogy a háttérben is éppen olyan fontos szerepe lehet, mint a színpadon állva – fogalmaz a századosnő.
– Volt olyan elítélt, akinek iszonyú tájszólása volt, hadart és raccsolt is, de hajthatatlan volt, és minden áron szöveges szerepet akart játszani. Az egyik későbbi darabban szöveges szerepet kapott, amelyben hatalmas sikert aratott, szavalóversenyeket nyert – mesélte Csizmadia Csaba.
A börtönszínház, vagyis a művészetterápia azokat a rossz mintákat segít megváltoztatni, amelyek még gyermekként vésődtek be. Az itt raboskodó fiatalok többsége olyan családból jött, ahol nemcsak a szeretet és a gondoskodás fogalma ismeretlen, de alapvető erkölcsi mintákat sem kaptak.
– Mit várhatunk attól a gyerektől, aki olyan családban nőtt fel, ahol nem volt érték a tanulás, a csekket a kukába dobták, és jobban ismerte a börtönbe való belépés szabályait, mint egy átlagos felnőtt; vagy mit várjunk attól, aki a rabkórházban született, és akinek az édesapja azt mondja, addig nem leszel férfi, amíg nem kerültél börtönbe? – teszi fel a kérdést Pesti Ferenc.
A tököli büntetés-végrehajtási intézet parancsnoka szerint nem szabad felmenteni ezeket az embereket, de meg kell nézni, hogy milyen környezetből érkeztek és mi vezette őket a bűnelkövetéshez.
– A fogvatartottak nem egy légüres térben kezdenek új életet, vagy egy másik földrészen, távol a társadalomtól; velük fogunk utazni a villamoson, egymás szomszédjai leszünk, a gyerekeinket egy iskolába fogjuk járatni, a nagyszüleinkkel egy lépcsőházban élnek majd, így nagyon nem mindegy, hogy az illető visszaesővé válik-e vagy sem.
Ha elérjük, hogy egy fogvatartott nem veszi el a gyerekeink zsebpénzét, a feleségünk táskáját, vagy a nagyszüleink életét, megérte – hangsúlyozza az intézet parancsnoka.
– Az ide kerülő embereknek meg kell próbálnunk olyan értékekkel megtölteni a tarisznyáját, ami a börtön falain kívüli életükben is elkíséri őket. Itt a kulcsszó a sikerélmény, de a siker olyan apró dolgokkal kezdődik, hogy minden nap beágyaz maga után és rendet tart.
Az, hogy a rabok mikor ismerik fel a lehetőségeiket, eltérő, de mindenki ugyanazt kapja – összegzi az intézet vezetője.