– A napokban szűnt meg a Századvég folyóirat szerkesztőségének a megbízatása, köztük önnek, aki főszerkesztő volt. Mi történt?
– A személyi változások fő okának azt látom, hogy a Századvég Alapítvány immár kevésbé tudományos, mint inkább politikai szerepet szán a lapnak, s joga van így dönteni. Bár a búcsú nem sikeredett a legszebbre, de nem váltunk el haraggal, s nem is érzem magam a kultúrharc áldozatának. Örülünk, hogy eddig módunk volt kizárólag szakmai szempontok szerint lapot szerkeszteni, és hogy ebben a törekvésünkben az alapítvány soha nem akadályozott bennünket.
– Ha már a kultúrharcot említette, mi a véleménye Orbán János Dénes és Szakács Árpád diagnózisairól, amelyekben a kulturális élet finanszírozásának átszervezését sürgetik, valamint azt, hogy eddig háttérbe szorított konzervatív szerzők is lehetőségeket kapjanak?
– Élményeink sok hasonlóságot mutatnak, értékeléseink azonban eltérnek. Az egyik legnagyobb problémánknak azt látom, hogy a teljesítményértékelések relativizálódtak. Politikai-ideológiai hovatartozástól függetlenül általános jelenség, hogy az értékelő nem az értékelt művek tulajdonságait veszi figyelembe, hanem külsődleges szempontokat, mint hogy milyen vélt vagy valós elkötelezettségei vannak a mű alkotójának. Értem az alternatív kánonok iránti igényt, de látni kell: a kánonok általában sincsenek jó állapotban. Ez nem csak magyar sajátosság: általános legitimációs problémái vannak a művészetnek és különösképpen a társadalom- és bölcsészettudományoknak.

A filozófus szerint a CEU-t a szakmai kiválóság mellett a politikai aktivizmus jellemzi
Fotó: Éberling András
– Miért éppen az említett területek vannak válságban ön szerint?
– A mérnöki és természettudományok legitimációja kevésbé problematikus, mert a gazdasági racionalitás nyelvét beszélve finanszírozásuk igazolható. A humán területek ezen a nyelven nem legitimálhatók hitelesen, és a válságuk is ebből adódik. Rögvest bajban vagyunk, ha válaszolni kell arra a kérdésre, hogy milyen haszon reményében fordítsunk közpénzeket ezek művelésére. A baj abból fakad, hogy ha nem tekintjük eleve önértéknek az e területeken előállított ismereteket vagy reprezentációkat, akkor érvek nélkül maradunk. A költségek itt közvetlenek, a hasznok viszont olyan távoliak, hogy szinte virtuálisnak látszanak.
– Mi ennek a szemléletmódnak az oka?
– Max Weberrel szólva: a kapitalizmus szellemének kiteljesedése. A gazdasági racionalitás prosperitás-központúsága versenyképtelenné tesz és perifériára szorít minden értéket, amely a gazdasági hatékonyság viszonyrendszerében nem kultiválható.
– Hogy lehetne mégis a humán fakultások fontossága mellett érvelni?
– Ez értékválasztásoktól függ. Világos, hogy nem lehet csak kenyéren, gyógyszeren és fogaskeréken élni, elemi igényünk van arra is, hogy a környező világot értelmessé tegyük a magunk számára. Jórészt ebből az igényből eredeztethetők a vallások, a tudományok és a művészetek, mindaz tehát, amit a kultúra részének tekintünk. A kérdés az, hogy ezt az igényt milyen színvonalon kívánjuk és tudjuk kielégíteni. Ennek a következménye, hogy milyen színvonalon tudjuk felfogni és értelmezni a világunkat.
– Mi történhet, ha teljesen elhanyagoljuk a bölcsészetet? Erősödnek azok a hangok, hogy a felsőoktatásban nincs helye ennyi bölcsésznek.
– Az lenne a következménye, hogy nem lennének fogalmi eszközeink ahhoz, hogy a kultúránk és társadalmunk jelenségeiről beszélni tudjunk. Miért megyünk például színházba? Szeretem azt gondolni, hogy azért, mert kapunk valamilyen nyersanyagot a gondolkodáshoz: értelmezéseket, reprezentációkat emberi viszonyokról. Hogy ezt a nyersanyagot fel tudjuk dolgozni, pont arra a tudásra van szükség, amelyet a bölcsészek állítanak elő. Ugyanez a helyzet a filmekkel, a zenével, a könyvekkel, de a mindennapi élettel is. Ha hiányoznak az eszközeink, hogy megvitassuk mindezt, nem pusztán az életünk válik unalmasabbá, hanem elbutulunk a világunkhoz való viszonyunkban.
– A könyvek, a színdarabok, a filmek és sorozatok piaca mégis virágzik. Nem lát ebben ellentmondást?
– Nem. A kulturális termelésnek vannak olyan területei, amelyeken a befogadáshoz nincs szükség erőfeszítésre. Ezek virágzanak. Ahhoz nem kell szellemi muníció, hogy leüljünk egy valóságshow elé, de ettől aligha értünk meg többet vagy másképp a világból. Ám vannak olyan művek, amelyek csak akkor nyújtanak valamit, ha összpontosítunk arra, hogy mi is történik bennük, és az miért fontos. Ehhez eszközök kellenek, amelyek megszerzése fáradságos.
– Kedvezhet a magaskultúrának ma bármilyen kultúrpolitika?
– Persze. Gondoljunk Kodály Zoltánra, aki egyszemélyes intézményként ilyesmire törekedett. Ahhoz képest, hogy mi mennyire elhanyagoljuk ezt a programot, érdemes elgondolkodni, hogy az Oxford University Press nemrégiben tíz-egynéhány kötetben adott ki oktatási segédleteket a Kodály-módszerhez. Hasonló kísérletek ablakot nyithatnának a klasszikus zenére, és ez lenne a lényeg: a kultúrjavak minél szélesebb spektrumához hozzáférést és kezdeti fogalmakat adni a nebulóknak, hogy a szocializációs folyamat későbbi fokain még befogadóbbak legyenek.
– A színvonalas képzés könnyen összeegyeztethető a nemzeti identitás erősítésével?
– Miért ne lenne? Az egész oktatási rendszer arról szól, hogy megmondjuk a tanulóknak, mit olvassanak és arról mit gondoljanak. Olyan politikai közösségben élünk, amely szorosan kapcsolódik történeti és nemzeti identitásához. Ám ezek nem statikus, hanem állandó értelmezést igénylő szférák, s a feladat elvégzéséhez a fent jelzett eszközök szükségesek. Ezért identitásunk szempontjából nemcsak az kulcskérdés, hogy miként áll össze a kánon, de az is, hogy abból mit és hogyan hasznosítunk az oktatásban és a közbeszédben.
– Ezt a kritikus vélekedések indoktrinációnak, ideológiai sulykolásnak tartják.
– Bizonyos szempontból az oktatás valóban indoktrináció, de nem is lehet más. Sztereotípiákat tanítunk, mert muszáj tájékozódási pontokat adni, hogy azoktól el lehessen rugaszkodni. Így például az iskolában nem kvantumelméletet tanítunk fizikaként, hanem a newtoni fizikát, amely sok kontextusban meghaladott, mégis szükséges fok azon a létrán, amelyet egy ponton majd kritikusan el lehet rúgni.
– A humán tárgyakhoz visszatérve: fontos az európai identitást megalapozó alkotások és narratívák ismerete is?
– Szerintem elsőrendűen. Bár a magyar kultúra abban az értelemben kitüntetett, hogy helyettünk ezekre senki nem fog figyelni, nélkülük viszont elvész az egyik legfontosabb közösségképző erőnk. Ám rosszul feltett kérdés az, hogy miért olvassunk itt Shakespeare-t vagy Platónt – akár professzionálisan. Kultúránk és identitásunk nem elszigetelten fejlődött, hanem az európai kultúra és identitás részeként. Így magunkat sem érthetjük meg, ha nincsenek eszközeink Európa megértéséhez. Ha nincsenek eszközeink, hogy az európai kultúrkincsről beszéljünk, megszűnünk európainak lenni a szó bármely értékjelölő értelmében.
– A kormány mellett a magyar értelmiség igen jelentős része úgy gondolja, hogy léteznek olyan áltudományos témakörök, amelyeket nem indokolt államilag támogatni. Mit gondol például az úgynevezett gender studiesról, ennek egyetemi szakként való tanításáról?
– Az e címszó alatt folytatott kutatásokat legitimnek tartom, de nem látok itt önálló diszciplínát, és ezért a képzéseket problematikusnak tartom e területen. A diszciplináris képzés azért élvez prioritást a szememben, mert így lehet átadni az említett sztereotípiákat, amelyeken felkapaszkodva végül el lehet rúgni az imént említett „wittgensteini létrát”. Itt épp azt hiányolom tehát, amit az imént is centrálisnak tartottam: önálló módszertant, fogalmiságot, leülepedett tudásanyagot. E területet a „társadalmi nem” fogalma integrálja, de módszertanilag és szemléletileg a szociológiától, a filozófiától, a politológiától vagy a történettudománytól kölcsönöz. Ezt az építkezési struktúrát egyébként más szakok, például a nemrég méltán kimúlt „társadalmi tanulmányok” szak esetében is problematikusnak tartottam.
– Ha már a genderelmélet szóba került, mi a véleménye a Közép-európai Egyetem működéséről, amely amellett, hogy ezt a vitatott szakot felvette a képzési rendjébe, markáns politikai tevékenységet is folytat?
– A CEU-t meghatározó mértékben jellemzi tudományos kiválóság és ugyanilyen mértékben politikai aktivizmus. Ez szerintem szerencsétlen kombináció, mert a tudományos kiválósággal morálisan is aggályos politikai tevékenységet akár csak áthallásosan is legitimálni. Látható, hogy ez gyakorlatilag is problematikus, mert így az intézmény politikai küzdőtérre kerül, ahol nincsenek eszközei megvédeni magát. Különösen sajnálatos, ha a tudósi tekintély politikai tőkévé konvertálódik és érzelmektől túlfűtött álláspontot támogat, amely nem méltó az egyébként elismerést érdemlő szakmai teljesítményhez.
– Az Akadémiát is érintő kormányzati kultúrpolitikáról mi a véleménye?
– Problémának látom, hogy nem tudni, mi a kormányzat szándéka az MTA intézethálózatával. Nem látszanak világos elképzelések, a sorok között mindenki azt olvassa ki, amit aktuális elmeállapota lehetővé tesz számára. Ez bizonytalanságot szül, ami szükségtelenül feszíti az érfalakat. Eközben az Akadémia – csakúgy, mint intézményeink általában – önmaga reformjára kevés hajlandóságot mutat. Voltak előremutató kezdeményezések, ám ezek tanulságainak továbbgondolása mintha megfeneklett volna a „vármegyei kommunikáció” sérelmi rutinjain. De persze a kormányzati szándékok homálya nem is segíti elő a másfajta kommunikációt. Szerintem ugyancsak problematikus és a kultúra legitimációs válságának másik jele a stadionépítési program. Szerintem jobb, ha a gazdasági és a politikai elit mondjuk az Operába, nem pedig a stadionokba jár háttérbeszélgetni.
– Az elit általában Operába is jár, de nem gondolja, hogy a jobb esetben egy réteg elfoglaltságának mondható magaskultúra nem hasonlítható össze a sporttal? A labdarúgó Európa-bajnokságon elért sikerek esetében is látni lehetett: a focinak kevés más tevékenységhez fogható közösségépítő jellege lehet.
– A futball potenciális közösségformáló erejét én is látom, és a politikai közösség állapotát látva az is világos, hogy Bartók Bélával vagy Arany Jánossal jelenleg nem lehet nemzetet integrálni. De talán az erőforrások felhasználásának lehetne optimálisabb arányokat találni, hiszen a tudomány és a művészet által megteremtett értékek, a rájuk épülő közbeszéd pótolhatatlan.
– A kormánynak nagyszabású tervei vannak a történelmünket feldolgozó filmek, sorozatok gyártásával kapcsolatban. Ez lehet az a terület, amely a magas színvonal mellett nagyobb tömegekhez is elér?
– Igen, ez is. A filmek valóban nagy közönséghez jutnak el, és látszanak erőfeszítések, hogy az 1960-as, 70-es, 80-as évek sikereihez mérhető alkotásokat hozzanak létre. De önmagában a nándorfehérvári csata vagy Kincsem, a csodaló történetének feldolgozása pontszerűségüknél fogva nem biztos, hogy a legideálisabb témaötletek. Szívesebben képzelnék el egy sorozatot, amely a reformkortól kezdve, perspektívába helyezve mutatja be történelmünket a kiegyezésig vagy akár Trianonig és tovább.
– A nándorfehérvári csatát a mozgalmassága révén talán könnyebben fogyaszthatja a közönség, míg például egy tartalmas Deák Ferenc-szónoklat nem annyira képernyőbarát.
– Nem gondolnám. Ha megnézi az HBO John Adamsről szóló sorozatát, láthatja, hogy lehetséges dramatizáltan feldolgozni első pillantásra unalmasnak tűnő kongresszusi csatározásokat és háttérmunkát. De említhető az American Crime Story című sorozat
O. J. Simpsonról szóló évada, amely a jogi procedúrán túl megvitatható módon érzékelteti a per szociológiailag releváns környezetét is. De mindez a problémapiramis csúcsán helyezkedik el, s alighanem magától megoldódik, ha lesz magas színvonalú közbeszéd fenntartására képes értelmiségünk. Ebben pedig különösen sok múlik a tanárok motiváltságán, így a tanári pálya megbecsültségén. S bár ezen a téren is elindult változás, van hova előrelépni.